Palágyi Edit: Plakátlány és brigádnapló

Arról regélek: az órabérben végzett diákmunkát azzal blicceltem el, ha már fájt a fejem a hígító szagától, hogy cizelláltam a brigádnaplót. A szocialista brigádversenyben nagy súllyal esett latba, hogy a fiúk ne csak a munka frontján álljanak helyt, hanem kulturálisan is csiszolódjanak. Kellett volna mozi- és színházi előadást látogatniuk, s a jegyeket beragasztani a naplóba bizonyíték gyanánt.

Juszt se tették! Beestek reggel 6-ra csipásan, kicsapták a fém öltözőszekrényt, végigmérték az ajtó belső felére ragasztott, alulöltözött plakátlányt, s némileg felélénkülve nekidurálták magukat a műszaknak. Reggelire ásítozva karikázták a lecsókolbászt, újságpapírról. A műhely sarkában egy dikó volt, aki elpilledt, ledőlhetett. Kettőig eltelt az idő, indulhattak sörözni.

A napló azonban nem telt. A brigádvezető, Kurucz elvtárs a brigádzüllésen – így hívták egymás közt a gyűlést – szentségelt. Ideológiai vészhelyzet fenyegetett. Ő volt az egyetlen, aki olykor elvitte a nejét operettre, s összekuncsorogta az előtérben a használt jegyeket, de ez kevés volt. Itt jöttünk a képbe mi, gimis lányok. Megyünk mi szívesen moziba, ajánlgattuk, már nem volt kötelező szovjet filmre, elvégre a '70-es éveket írtuk. Hoztuk büszkén a jegyeket, beragasztottuk, körmöltünk mellé valamit az eszmei tartalomról, s aznap lazíthattunk.

Mesélem a sztorit, de a gyereknek már a cukorgyár szó sem dereng. Hiheti, a cukor az, amit fehér zacskóban külföldről szállítanak. A szolnoki gyár nem érte meg a 100. évét. Az I. világháború előtt alapították, majd 10 éve bezárták, 2009-ben az utolsó nagy épületét is felrobbantották. A helyét sóval hintették be, ahogy mondani szokták. Biztos szétkapkodtak belőle mindent, ami mozdítható volt – de azt a piros műbőr brigádnaplót hátha még őrizgeti valaki…