F. Tóth Benedek: Élet a tizedik felett

Lehet, veled is így lesz. Majd eldöntöd. Ha eljön az ideje.

Mert itt van ez a ház, ahol lakom. Magas. Betonépület. Elemeit tervezőasztalon rajzolták. Úgy találták ki, hogy a daruknak csak egymásba kelljen csúsztatni a paneleket. Amúgy csupa fém. Üveg és vasbeton. A kutyáknak jobb helyük volt otthon, az ól legalább fából készült. Mert éltem én máshol is.

Lényegében csak máshol éltem. Faluhelyen. Szép házban, kétszobásban, takarosban. Hozzá porta, állatokkal. Tyúkok, ludak, néha disznó.

Konyhakert, veteményes, az udvar végében cseresznyefa. A föld nem sok terményt adott. Évek óta nem akadt kéz, ami megművelte volna. De ember sem volt hozzá. A legtöbb szántót és erdőt megvette egy vállalkozó, de csak vadászokat hozott oda, üzemet nem, hiába ígérte.

Maradtunk vagy kilencen a faluban.

Ámbrás Jóska, a fényképész, aki szemüvegen keresztül is alig látott már, ujjaival tapogatta a világot. Feleségét, Máriát évekkel ezelőtt elvitte valamilyen kór. Állítólag a szívébe költözött, amitől olyan nagyra nőttek a pitvarok, hogy két embernek való vért is képes lett volna átpumpálni rajta.

Ondi Pistáék az alvégről mindig csöndben voltak. Épphogy megéltek a két gyerek után kapott állami pénzből. Pedig nem volt komoly bajuk a kölyköknek, csak a huzat volt nagy a fejükben. Nem tudták, melyik a jobb és melyik a bal kezük, beszéd közben pedig folyt a nyáluk.

Rendes, szeretni való gyerekek voltak, már aki tudta őket szeretni.

Aztán ott volt Vankó Gábor, a süket tanító, aki alighanem akkor csukta be a fülét örökre, amikor megtudta, hogy elviszik a városba az iskolát. Pedig gyerek az utcán se járt, nemhogy az iskola folyosóján.

Egy időben minden vasárnap átkopogott a szomszédba, Bánát Klárához. Néhanapján ott is maradt délutánra, kis estére, de idővel elmaradoztak a vasárnapi ebédek.

Vagy Gábor nem ment többé, vagy Klára nem akarta, hogy menjen. A leves minden vasárnap lefőtt, a rántott hús ott pihent a krumpli mellett. Klára megterített ebédhez, fél egyig várta Gábort, aztán evett, majd összeszedte a tányérokat, elpakolta az ételt, és ledőlt a díványra.

Egy ködös hétfő délelőtt így talált rá a postás, oldalára dőlve a kárpiton. Gábor a temetés után költözött el a faluból.

Pistáék a nyugati határon találtak bentlakásos otthont a fiaiknak.

Ment velük Jóska is, bár nehezen hagyta ott a sírt a temetőben. Megfogadta, hogy minden évben legalább egyszer visszatér majd virággal, de alighanem tudta, ide már csak egyszer tér vissza, és akkor is hozzák.

Én maradtam utoljára. Mielőtt beköltöztem a városba, az égig érő panelházba, végigsétáltam a falu utcáin. Nem siettem. Ballagtam.

Próbáltam felidézni időket és arcokat. Történeteket kerestem a múltból, de minél jobban vágytam arra, hogy elém tűnjenek a múlt dolgai, az emlékek annál elmosódottabbá váltak. De az is lehet, csak túlcsordultak bennem.

A tizedikről hegyeket látok. Kopott lombos csúcsokat. Meg panelházak fölött gyülekező, foszladozó felhőket, amikből hol eső, máskor meg hó hull. Ilyen magasan mindig fúj a szél. Néha kiülök az erkélyre.

Beszívom az eső illatát. Bámulom a szél színét. Aztán behúzódom a szobába. Mindig megy a fűtés. Ha akarom, ha nem. Valahol, innen messze, van egy kazán. Onnan küldik a meleget. Gyakran annyit, hogy éjszakára is nyitva kell hagynom az ablakot. Nyáron meg az égből ömlik a forróság.

De nem is erről akarok beszélni.

Mindez csak kiszaladt belőlem. Ami a lényeg: a házban van egy lift. Piros és szürke. Abba, ha beszállok, és megnyomom a tízes gombot, felhoz a ház tetejébe. Döccen, ha megérkezik. Kattan, ha megáll. Eddig még mindig felhozott. Olyan volt már, hogy nem állt meg a kilencediken, de a tizedikre mindig feljött. A múlt hónapban észrevettem egy új gombot a legfelső, a 10-es fölött. Nincsen rajta szám.

Csupán egy nyíl. Felfelé mutat. Kérdeztem a lakókat, ők is látják-e, de csodálkozva néztek rám, vagy tudomást sem vettek rólam. Mintha bolond lennék. Pedig az a gomb ott van. Isten a tanúm. Épphogy elfér a táblán. Eddig nem mertem megnyomni, de mindig bizsereg az ujjam vége. Mindezt csak azért mesélem el, mert ha történne velem valami, valaki legalább tudja, hogy ma este megnyomom a gombot. Azt nem tudom, mi lesz azután. De valaminek lennie kell. Mert másként nem lehet.


F. Tóth Benedek