Karácsony Ágnes: Szalvétarazzia

Az ismételt mozdulat ritmusára csillámporos szalvétaangyalok lebegtek körülöttük. De ettől még fagyott volt a levegő a rendőrőrsön, ahova 1975 decemberében berendelték a szüleimet, mert nekik címezve „különös amerikai csomagot” észlelt a vámhivatal.

A feladó a kaliforniai rokonunk volt. Annyit írt a dobozra: „többrétegű dekoráció”.

Tényleg enyém volt a csomag.

Nyolcévesen szalvétákat gyűjtöttem, ez volt a menő az alsós osztályunkban, cserélgettünk is egymással.

Ha valaki többrétegű és puha szalvétához jutott külföldről, irigykedtünk, csodáltuk a cifra példányt, óvatosan fogtuk, akár egy műtárgyat. Otthon soha nem terítettünk a papírkincseinkkel, az uzsonnát is az egyrétegű szalvétába tekertük, amúgy is csak ilyet árultak itthon. Könnyen szakadt, foszlányai beleragadtak a vajas kenyérbe.

A legyezős karácsonyi szalvéta komoly csereértéknek számított a gyerek műgyűjtők piacán. Szüleim tehát megkérték az amerikai rokont, küldjön mindenféle rénszarvasos, angyalos szalvétát onnan, a „többrétegű világból”, ide, az „egyrétegűbe”.

Erre a dobozra csapott le a vámhivatal. Azt gyanították – mivel anyám szerkesztő volt egy könyvkiadóban –, hogy a csomagban valamilyen tiltott könyv érkezett lapjaira bontva és elrejtve a szalvéták rétegei közé. A kisrendőrök ezért vizsgálták, rázták végig az összest. Parancsra. Hiszen minden olyan szöveget irtani igyekezett a pártállam, amelyet nem saját maga mondott tollba.

De nem rejtettek titkos üzenetet a szalvétáim.

Apám, anyám zaklatottan tért haza a rendőrségről. Elém tették a dobozt, megsimogatták a fejemet, úgy közölték, hogy a hosszú út meggyűrte a szalvétákat, épen csupán néhány maradt. Nem cseréltem el őket, ma is megvannak. Pedig valós történetüket, a szalvétarazziát csak jóval később, tizenhét éves koromban tudtam meg a szüleimtől.

Akkor már pontosan értettem apám mondatát: „Szalvétáid voltaképpen az egyrétegű szabadságunk többrétegű dekorációi.”


Karácsony Ágnes