Karácsony Ágnes: Vilmos a mi Mikulásunk

A kilencvenes évek közepén jártunk, talán épp hó is esett. Én az alkalmi nagynénik közül a legjobb akartam lenni és emlékezetessé szervezni Ádámnak az első közös délelőttünket. „Lássunk valamilyen éneket”, javasolta. Tetszett a gyerekmondat, mentünk is koncertre, Gryllus Vilmos karácsonyi „énekét látni”.

Kétszáz kölyök ült az ölekben, az enyémben Ádám. Nem mocorgott, figyelt nagyon, mintha őrködött volna, nehogy egy félhang is kiszökjön a teremből. Aztán hirtelen kinyújtotta két kezét a színpad felé, mind a tíz ujjával mutogatott Gryllus felé, és sikoltva bejelentette a gyerekközönségnek:

„Az ott a Mikulás!” Kétszázan zúgták egyszerre, hogy „megvan a Télapó”. Ádám a zsongást nem értette. Felém fordult: „De ez csak az én Mikulásom!”

Próbálkoztam a valósággal, hogy aki énekel, azt Gryllus Vilmosnak hívják, meg sokszor szerepel a tévében is, de Ádám rázta a fejét, badarságokat beszélek, és hogy más ne hallja, a fülembe súgta a titkot: „Ő Vilmos, a Mikulás! Tudom!” Neki persze elhittem, és besétáltam a négyéves fiúcska korlátoktól mentes világába.

Ádámnak így lett saját Télapója. Vilmosnak, a Mikulásnak írta az ajándéklistát, róla szólt első gyerekverse is. És még évekig ragaszkodott ahhoz, hogy karácsony táján kettesben menjünk Gryllus Vilmos „énekét látni”, hiszen csak mi tudjuk, ki is ő igazából.

A minap felhívott Ádám, egyetemista már, építész lesz. Mesélte, hogy elvitte az unokaöccsét a Kaláka karácsonyi koncertjére, és a gyerek, aki alig négyéves, hosszan nézte Gryllus Vilmost, majd két kézzel integetve kiabálta: az ott a Mikulás! „Te mit mondtál erre neki?” – kérdeztem. „Az igazat. Hogy az ott tényleg Vilmos, a Mikulás.”