Palágyi Edit: Godóra várva

Margit ekkor az alatta lévő lakásból kopácsolást hallott. Máskor bosszankodott volna, de ez most zene a füleinek: a hang mesteremberre utalt. Becsengetett, s óriási szerencséjére a mester vállalta a javítást.

– Béla vagyok. Godó Béla, csókolom. Általában egy hónapot kell várni rám, és ilyen piti kis munkáért ki se megyek, de tudja, mit? Holnap magánál kezdek, megszerelem azt a fránya csapot – nyújtott kezet a szaki széles mosollyal. Margit másnap hajnaltól várta a mestert, leheletnyi parfümöt magára löttyintve. A szakinak nyoma sem volt, így a nő aggódva felhívta.

– Godó Úr! Mikorra remélhetem magát? – udvariaskodott Margit.

– Közbejött egy csőtörés, csókolom, és ma már nem, de holnap feltétlen jövök. Elmentem a telefonszámát, és hívom – szólt a biztató válasz.

Margit másnap reggel is korán kelt, s bár a csap durván folyt a tömítésnél, birkatürelemmel várt. Hiába. Rácsörgött a mesterre, ám Godó többé nem vette fel. „Tudja a számomat, sejti, hogy sürgetném, azért hagy így lógva” – duzzogott a nő. „Nem lehet ez olyan bonyolult” – ötlött az eszébe, és néhai férje barkácsolós könyvei közül kiválasztott egyet: „Vízvezeték-szerelés, saját kezűleg”. Margit magyartanár volt, de makacsul elhatározta, megküzd a gyakorlati problémával.

A könyvben a „Dugulás elhárítása sk.” című fejezetnél tartott, amikor vízcseppek zaja verte fel a lakás csendjét: a fürdőkádba csöpögött a plafonról, a fölső szomszéd áztatta be. Margit felszaladt, becsöngetett, és látta, a szomszéd görnyedve illeszti össze a szétcsúszott szennyvízcsöveket. Sehogy se sikerült neki, ezért csordogált a víz Margit lakásába.

– Nyugalom, értek én hozzá, nem kell ide szerelő – vágta ki öntudatosan a lakótárs, a szennyvízben úszva. Mellette kinyitott könyv hevert: „Csőszerelés házilag, mesterfokon”.