Új élet a Kolbász soron - Borzák Tibor megrázó riportja 'Sorsok' rovatunkban

Fagyoskodunk a tompai vasúti megálló oldalában. Lehangoló a látvány, az üresen tátongó épület állapota azt jelzi, régen magára hagyták.

A határ menti városka központja a vasútvonal nyomvonalából adódóan jó messzire esik innen, akik munkába, tanulni járnak a környékre, biciklivel kerekeznek idáig, vagy itt hagyják az autójukat. Ide beszéltük meg a találkozót riportunk főszereplőjével, biztos, ami biztos, el ne tévedjünk a határban.

Már a kelebiai részen gurulunk. Ahol egymást érik a tanyaépületek, legnagyobb csodálkozásunkra közvilágítás is van. A térkép szerint ez a Kolbász sor, ám a név ellenére elég sok a lakatlan épület, némelyik düledezik is. Megérkezünk végre. Az alacsony ház sokat dacolt már az idővel, a javítgatás-toldozgatás viszont újnak látszik rajta.

– Ezt a portát tavaly nyáron vettük hatvanezer forintért, augusztus közepén költöztünk ide. Használhatatlan állapotban volt, átfújt rajta a szél, mivel a nyílászárókat ellopták – meséli a jó meleg szobában Manisovits Géza, aki kőműves szaktudását is tudta kamatoztatni a renoválás során. – Amikor kijöttek a családsegítők, csak rázták a fejüket, ilyen környezetbe nem hozhatunk iskolás korú gyerekeket. Mondtuk nekik: mire kezdődik a tanév, rendbe tesszük az épületet. Két hét múlva visszajöttek, és leesett az álluk. Elégedettek voltak a látvánnyal.

Lett ajtó, ablak. Befoltozták a falakat, gerendákkal erősítették meg a födémet. A villany be volt kötve, a vizet egy házi vízműrendszer adja. Kemencét építettek, kifestették a belső tereket, méretes tükröket raktak a falra, hátha jobban tágítják a teret. Mindenhová használt bútorok kerültek, két emeletes ágyon elfér a négy gyerek. Nekik külön birodalmuk van, a felnőtteknek ott a másik szoba.

Nappalit is kialakítottak, ahová körbeülhető asztal, kanapé került. Az egyik sarokban gázpalackos tűzhely, a polcrendszer kamraként szolgál, van hűtő és fagyasztó is. Lett házőrző kutya, csirkék is kerültek az udvarra. Hogy mindezeket két hét alatt varázsolták elő, azt tényleg meg kell süvegelni.

Külső szemlélőnek elég furának tűnnek a tanya lakói. Tulajdonképpen egy családot alkotnak, azzal a különbséggel, hogy náluk két férfi neveli a gyerekeket, mert az anyjuk elhagyta őket, gyámhivatali döntést is hoztak az ügyükben.

Manisovits Géza tíz évig élt együtt Eszenyi Csaba húgával, négy gyerekük született. A sógorok közt is elég szoros a kötelék, hiszen Géza 12 esztendős korától neveli Csabát, aki világra jöttekor 70 százalékos látássérülést szenvedett, ma már rokkantnyugdíjas. Miskolcról kerültek a fővárosba, eleinte volt munkájuk, majd hajléktalanok lettek. Lomtalanításon gyűjtött „kincsek” eladásából éltek. Aztán vidékre is együtt költöztek.

– Hat évig laktunk a rákoscsabai erdőben, kétszoba-konyhás házikót építettünk, napelemes áramforrásunk volt – idézik fel életük hajléktalanként átvészelt időszakát a fiatalemberek.

– Használt Mercivel jártunk. Most is több autónk van egyszerre, amelyikkel nem vagyunk úton, azt szétbontjuk és fémhulladékként értékesítjük. Pesten is ezzel foglalkoztunk: lomtalanításról lomtalanításra jártunk. El sem tudják képzelni, mi mindent kidobnak az emberek! Értékes festményeket, antik bútorokat, rézkardokat. Egyszer egy gyufásskatulyában tizenegy gramm aranyat találtunk, egy esőn ázott női táskában meg nyolcvanezer forintot. Ehhez az LCD-tévéhez, ami a gyerekek szobájában áll, úgy jutottunk hozzá, hogy a tulajdonos fizetett kétezer forintot, csak vigyük magunkkal, a lakásából is nekünk kellett kihozni.

Aztán Vecsés következett, albérlet.

Itt született meg a negyedik gyerek, bár az apuka a korábbi kettő apaságát is firtatja, még DNS-vizsgálatot is végeztetett a vérségi kapcsolat kiderítésére. Géza és asszonya közt akkor romlott meg végérvényesen a viszony, amikor nagyobb fiukat és lányukat tudta nélkül hazaküldte a férfi anyjához, Miskolcra.

Hogy újra együtt lehessenek, sürgősen új otthont kellett keresni. Nagyivánon találtak egy lepukkant házat, látatlanban foglalózták le, utóbb derült ki, hogy a víz és a villany sem volt bevezetve. Ide cuccolt át Géza és Csaba a csemetékkel, részletekben fizették a lakás árát, és továbbra is lomizásból tartották fenn magukat, majd a helyi baromfitelepen dolgoztak, egyikük nappal, másikuk éjjel.

Amikor ez megszűnt, már csak a családi pótlékra és a rokkantnyugdíjra számíthattak, illetve a fémhulladék eladásából származó bevételre. Végül, megtartva a nagyivádi ingatlant, ezen a kelebiai tanyán kötöttek ki. Egyszerre mondják: a nyugalomba szerettek bele. Már azon sem kell gondolkodniuk, hogy holnap mit esznek. Szorgalmuknak köszönhetően annyi pénzt mindig sikerül előteremteniük, amennyi a megélhetéshez kell. Nem szorulnak mások segítségére, egy napelemet azonban elfogadnának.

– Amikor ide költöztünk, átjöttek a közeli és távoli lakók, hogy megnézzenek maguknak – árulja el Manisovits Géza. – Bizalmatlanok voltak velünk szemben, talán még bűnözőt is láttak bennünk. Azóta mindenki számára kiderült, hogy normálisan élünk. Most már beszélgetni is betérnek, s ha nem vagyunk résen, előre köszönnek. Hogy nincs nő az életünkben? Én folyamatosan próbálkozom, de nem találom az igazit. Túl nagy elvárás lenne, hogy valaki a háztartást vezesse és foglalkozzon a gyerekekkel? Meg is fogadtam, többé nem hozok ide senkit.

Befutnak a srácok a kelebiai suliból, Bíró Zoltán tanyagondnok hozza-viszi őket. Reggel hétre jön értük a furgonnal, a tanyasor legvégén kezdi a „begyűjtést”, odafelé dudál a házak előtt, abból mindenki tudja, hogy addigra el kell készülnie, mire visszafelé araszol. Nagy segítség ez, főleg télen.

A negyedikes Zolika és az elsős Géza behordja a kocsi csomagtartójában tornyosuló élelmiszereket, amiket az apjuk vett az országhatár menti diszkontban. Pakolás közben elmesélik a fiúk, mi történt az iskolában. Ejtsünk szót a két nagyobb gyerekről: A legidősebb fiú kőművesnek tanul, Vera speciális iskolába jár Kiskunhalason; kollégiumban laknak, csak hétvégére térnek haza.

– Egy héten háromszor, szerdán, pénteken és vasárnap mosunk, felváltva – avat be napirendjükbe Eszenyi Csaba. – Hajnali ötkor kelek, hat óra húszra asztalon van a meleg szendvics és a szörp, mindig ezt kérnek reggelire a fiúk. Általában én takarítok, sajnos a porszívónk bedöglött, söprögetni meg utálok. Elboldogulok a konyhában, de Géza jobb nálam, ráadásul imád sütni-főzni. Ha netán nem kapunk kenyeret, azt is dagaszt. Rengeteg hús fogy, szerencsére meg tudjuk venni.

Besötétedett. A fiúk leckét írnak, Csaba felügyeli őket. Mindjárt készül a vacsora, aztán mosakodás és takarodó. Amikor a lurkók igaz álmukat alusszák, a „családfők” is elgondolkodnak a jövőn. Leginkább egy állandó munkahelyre vágynának, hogy megkapják a szociális járandóságokat.

Egyszer talán felhagynak a fémbiznisszel, vagy esetleg külföldön folytatják. Géza mostanában úgy érzi, nem sajnálná itthagyni az országot, persze csak úgy, ha a sógora és a gyerekek is vele mehetnének. Egyvalamit azonban nagyon nem szeretnének: ha a sors visszaparancsolná őket régi életük startvonalára.

Borzák Tibor


Éhes gyerekszájak – Géza imád sütni-főzni, ha kell, kenyeret is dagaszt


A két családfő: Manisovits Géza és Eszenyi Csaba


A leckeírást ezúttal Csaba felügyeli

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELEI