Salánki Anikó: Lánc, angyalos medállal

Hogy a születési helye, pontos ideje,  anyja, apja meg az ő neve is kitalált. Készülődni kezdett. Mindig hamarabb ment be, hogy nyugodtan kezdhesse a munkát. Megfogta a nyakláncán lógó angyalkás medált. A láncot már kicserélte sodrott aranyra, erre költötte a jubileumi jutalmát, de a medál a régi volt, amit talán még a szülőanyja tett a nyakába.

Vasutasok találtak rá azon a szürke hajnalon. Mellékvágányra tolt tehervagon mellett álltak meg rágyújtani, amikor meghallották a vinnyogó hangot. Józsi, a csapatból a legfiatalabb, fellépett a dérlepte-csúszós lépcsőn, s néhány perc múlva már hozta is óvatosan a papírdobozt. Ócska pokrócba csavarva csecsemő nyikorgott benne, arca már lilára fagyott a hidegtől. November volt, elseje.

Intézetekben nőtt fel, sovány, cinegelábú kislány volt, de szívós, mint az inda. Sose lázadt, a családjára se volt kíváncsi. Persze reménytelen is lett volna kutakodni. Ahogy elvégezte az iskolákat, ebbe a kisvárosi kórházba került. A csecsemőosztályon dolgozott évtizedek óta. A nővérszállón lakott, picike cipőket horgolt, ez a babramunka mindig felvidította. A kislányoknak rózsaszín, a kisfiúknak kék szalagot húzott bele dísznek. Néhányan megmosolyogták a különleges ajándékot, de a legtöbb szülő meghatottan vitte el.

Szerette a kicsiket. Óvatosan, ám határozottan vette kézbe őket, s azok rögtön abbahagyták a sírást. Van lelke a gyerekekhez – mondta egyszer a főorvos. Elpirult a dicséretre. Csendes volt, figyelmes és udvarias. Szívesen jött be ügyelni ünnepekkor is. Tudta, néhányan számítanak erre, hiszen őt nem várta otthon senki.

Már több mint egy évtizede, hogy babamentő inkubátort tettek a kórház udvarára, egyenest az utcáról lehetett odalépni. Ő az elsők között lett a biztonsági szolgálat tagja, tudta jól, mi a teendő, ha megszólal a jelzőrendszer. Várni kell egy kicsit, hogy aki beteszi a babát, békén elmehessen. Névtelenül, arctalanul, de biztonságban tudva a csecsemőt. Vajon az ő anyja mire gondolt azon a ködös reggelen?

Még nem ért a folyosó végére, amikor fülsértő, éles hangon megszólalt a csengő. Egy pillanatra megtorpant, majd szaladni kezdett, át a hideg udvaron. Rózsaszín plédbe takarva apróság feküdt az inkubátorban. Magához ölelte, óvatosan vitte, nehogy a hideg szél az arcába csapjon. Tán kislány született – mosolygott, és az apró kis kéz ráfonódott az angyalos medálra.