F. Tóth Benedek: Az utolsó sóhaj

Kortognai hónapokig gyakorolta a monológot, amit az író gonosz módon a darab végére időzített.

Csak ne kellene előtte végigjátszani azt a két órát, sopánkodott, ám miután többször is elolvasta a szövegkönyvet, egyre inkább azt érezte, ez a beszéd nem illeszthető máshová, csakis a darab végére. Ebbe az egyetlen, végtelenül hosszúra nyújtott szónoklatba sűrűsödött a darab minden drámája. Még akkor is, ha elmondani minden színpadi feszültség ellenére fárasztónak bizonyult. A színdarab eleve sodró lendületű, és különösen erős koncentrációt igénylő. A szöveg nehezen kiejthető szavakkal telített, a dialógok csapongóak, arról nem is szólva, hogy az előadás alatt hétszer kell átöltöznie.

Mindez az ő korában már inkább kihívás, semmint álomszerep. Fiatalemberként meg sem kottyant volna a röpke két óra, de az ilyen alakítások nem jönnek szembe huszonéves suhancokkal.

S furcsa talán, de akkor, amikor még lenne hozzá erő és kitartás, hiányzik a tapasztalat; amikor pedig már a kisujjból rázná ki a szerepet, szufla kellene a rázáshoz. Amennyire Kortognai fel tudta idézni ifjúkorát, az élet akkor még nem tűnt végesnek: a napok negyven órából álltak, és gyakorta előfordult, hogy hétfőre csütörtök virradt, péntekre meg szerda. Akkoriban a szíve elbírt négy asszonnyal, a tüdeje napi három doboz cigarettával; a mája felesekben mérte az órákat, a gyomra pedig könnyedén megbirkózott a velős pacalra küldött tucatnyi túrógombóccal.

Most meg itt áll a színpadon ötvenhat évével, ziháló tüdejével, rengő tokájával, és ahelyett hogy kiélvezné a nézőtéren hamarosan kirobbanó tapsvihar előtti csend minden pillanatát, majd a kitörő ováció zsivaját, csakis a lakásában álló konyhaasztalra tud gondolni, pontosabban az asztalon álló karaffának támasztott levélre, s arra a néhány sorra, amit élete szerelme írt.

Neki. Kortognainak, a művésznek, aki annyi, de annyi hősszerelmes szerep után is csak öreg korára értette meg, mit jelent szeretni. Teljes szívből.

Mit szívből: sejtjeink mélyéről. Lényünk minden mozdulatával. Létezésünk minden pillanatával. Még akkor is, hogy már a szerelem kezdetén tudta jól: férjes asszonyt csakis reménytelenül illik szeretni. De mit törődött ő az illemmel.

Ha az ember lelkét megérinti egy angyal ujja, az olyan, mintha nem vonatkozna rá sem égi, sem földi törvény. Az ember ilyenkor csakis arra vágyik, hogy a végtelenségig nyújtsa az érzést.

Mert az olyan, mint az örökkévalóság.

Kortognai hálás volt, amiért neki megadatott ezt meg- és átélni, s azt sem bánta, hogy az örökkévalóság nem lehet több egyetlen igaz és tiszta szívvel megélt pillanatnál. A levél szövegét fejből tudta, mantraként mondogatta magában most is:

„Drága Barátom, közeledése felettébb megdobogtatta szívemet. Rég nem tapasztalt érzések mámorával térek nyugovóra, reggel pedig mindig egy szebb és egyre szebb világra ébredek. Mégis nézze el nekem, hogy annál többet Önnek nem nyújthatok, minthogy megköszönöm kései barátságát, amit örökre a szívemben hordozok. Az Ön Szerető Barátja, Izabella.”

Így állt hát Kortognai a színpadon, megőszült hajjal, kissé előredőlt törzzsel. Szíve hevesen kalimpált, tüdejéből felszakadt egy rég elakadt sóhaj. Szeméből könny hullt, s miközben reszkető karját a fény- és hangmámorban úszó nézőtér felé nyújtotta, arra gondolt, nála boldogabb ember aligha él a világon.