Szijjártó Gabriella: Találgató

Amikor a középső sávban enyhe hullámzásba kezdett (csak éppen annyira lógott át hol az egyik, hol a másik sávba, hogy képtelenség legyen elmenekülni mellette), saját morgásom elnyomására felerősítettem a rádiót.

Ám a kisördögöt nem sikerült elnyomni, duruzsolni kezdett a fülembe: csakis nő lehet, nő, nőő, nőőő! Még tartottam magam. Tán csak nem fogok csatlakozni az erősebbik nem előítéletes gondolkodásához pusztán azért, mert valaki szerencsétlenkedik előttem az úton?! Ezzel ugyanis beismerném, hogy mi, nők valóban a közlekedés kerékkötői vagyunk.

Emberemlékezet óta tisztelettel nézünk fel az erős férfira – a honfoglalóra, a harcosra, a hódítóra és nem utolsósorban a magabiztos sofőrre –, de lelkünk mélyén úgy hisszük, mi, gyenge nők tartjuk össze a recsegve-ropogva omladozó világot. Talán az sem véletlen, hogy a bölcsességnek minden kultúrában női istene volt – a férfitudás inkább okosság.

Szóval miért ne lehetne férfi az istenadta, aki, mondjuk, a hétvégi maratoni legénybúcsúból lábadozik – pontosabban hullámzik – kifelé?! Körülbelül negyvennel, azon a gyorsforgalmi úton, ahol lakott területen kivételesen akár hetvenet is enged a tábla. Biztosan a fáradhatatlan kóstolgatás okozta lelkiismeret- furdalás bénítja le ma reggel a gázpedálra hivatott jobb lábát, próbáltam felmenteni a szerencsétlenkedő sörisszát. Mint tette volna szellemesen a (szerintem) legnagyobb cseh író és sörfogyasztó, Bohumil Hrabal is: „A máj el van gyötörve, de azok a gyönyörű vesék!”

Háborgó lelkemnek jót tesz ez az alkoholos vádaskodás. És az a tudat is, hogy ez az alak tutira kihullott volna a rostán 1787-ben, amikor egyik korabeli nőtársam valódi bevásárlólistát írt össze azon tulajdonságokból, amelyeket jövőbeni férjében kívánt viszontlátni:
„Ne igyon többet egy ülésre két üveg bordóinál vagy egy üveg portóinál, és ezt hetente maximum háromszor ismételje meg. Sose kelljen 12 után vagy 9 előtt.” Most 8.37-et mutat az órám. Testemet átjárja a káröröm: agglegény marad!

Amikor bizonytalan kilengések után a kis piros végre landolt a belső sávban (ejha, pilótája az önbizalomnak nincsen híján, vagyis férfi!), a szélsőben frászt kapó teherautó-sofőr dudálásával szolidárisan én is elnyomtam egy közepesen cizellált szitkot. Betegesen kíváncsi lettem, vajon hányassal kezdődik az elém bevágódó autós személyi száma...

Most már biztos, hogy férfi! Tessék, kérem, csak rá kell nézni: a senkit be nem engedők, a fél kézzel mobilozók meg a sosem indexelők kasztjába tartozik.

A következő lámpánál összeomlott gondosan építgetett nővédelmi elméletem. A töpörödött pogácsa gazdája ugyanis felismerte a hátsó ablaktörlő használatában rejlő lehetőségeket, amely neki szó szerint újabb ablakot nyitott a világra – nekem meg látni engedte tisztán, amint a belső visszapillantó tükörben kényelmesen sminkeli magát, rúzsával kergetve az őrületbe a zöldre váltó lámpánál mögötte sorakozókat.

Ha hinni lehet a női magazinokban olvasható, az autó színe és gazdája közötti bonyolult összefüggéseket firtató elemzéseknek, akkor a tűzpiros pici golyóban heves, szerelemre termett nőnek kell ülnie – míg én a feketémben a hatalmat és erőt szimbolizálom, agyvérzés előtt. Kérem szépen, nem lehetne fordítva?!

Végre, halleluja, megelőztem! Sajnos örömöm tiszavirág-életű, mert – a nem épp az összehangoltságukról híres közlekedési lámpáknak hála – újra összefutunk. A szó legszorosabb értelmében belém fut... na jó, szép lassan belém gurul hátulról...

Kiszállok. Nyugtató számolás indul, egy, kettő, három, négy...

Ő viszont mosolyog és csicsereg:

– Bocsika, megakadt a szemem – mutogat egy hipermarket akcióját reklámozó óriásplakátra.

– Most mondja meg, hogy tudják ilyen olcsón adni?!