'Egyre kevesebb helyre hívnak minket'...'Mintha tiltólistán lennénk' – Falusi Mariannal beszélgetett Szijjártó Gabriella

– A Pa-Dö-Dő-dalokon túl Bachtól Händelig, a dzsessztől a kortárs operán és a rapen át az erdélyi zsidó népdalokig nagyon sokféle műfajban énekelsz; most pedig az Álomutazó olvasópróbája után beszélgetünk. Mi vonzott ide?

– A kísérletezőkedv! Én már rég túl vagyok az identitáskeresésen, a Pa-Dö-Dővel lassan harminc éve „megcsináltuk magunkat” – nincs folyamatos bizonyítási kényszerem. Míg sok művész, énekes egész életében egy jól bejáratott mezsgyén mozog, hogy ott biztonsággal hozza a sikereket, én mindig szerettem új utakat keresni és kipróbálni magam. Tudják ezt rólam, úgyhogy könnyen megtalálnak új kihívásokkal.

– Mitől izgalmas kihívás Idill szerepe? A gyerekközönség miatt?

– Leginkább a felelősség miatt. Idill, a szép álmok készítője kilesi a legtitkosabb vágyaidat, hogy miután elaludtál, elvigyen oda, ahol még sohasem jártál. Ő ad erőt a nehéz időszakokban. Sajnos jelenleg munkanélküli. Bár az Álomutazó egy mesemusical, de az üzenete örök érvényű, gyereknek és felnőttnek egyaránt szól: figyeljünk jobban egymásra, és nem utolsósorban merjünk álmodni! Napjainkban rendkívül fontos, hogy célba érjen ez az üzenet. Az emberek egyre tompábbak, fásultabbak, a családban és a közéletben is. Pedig bűn hallgatni.

– Például ezért rapesítettétek a Pa-Dö-Dő legendás Bye, bye Szása című dalát a miniszterelnök beszédeivel Háj, Háj Szására pár évvel ezelőtt, az Oroszországgal kötött paksi megállapodás idején?

– Nekünk a zene az eszközünk, így tudunk véleményt formálni.

– A Pa-Dö-Dő a vidámság, az önfeledt szórakozás védjegyeként vált népszerűvé. Hogy veszi a közönség a közéleti állásfoglalást?

– Mi a színpadon sohasem akartunk téríteni – mi is úgy gondoljuk, hogy a Pa-Dö-Dő egy szórakoztató műfaj. De abban a pillanatban, amikor civilként lehet fricskázni, a művészetünkbe igenis becsempészünk „megmondó elemeket”; például átírunk egy korábbi népszerű dalt, készítünk hozzá egy videoklipet és feltesszük a Facebookra.

– Ez tévedés, Mariann, te a Facebookon se tudsz civil lenni.

– De igenis tudunk részrehajlás nélkül műsort vezetni Györgyivel a Klubrádióban, ahová fiatal tehetségeket, művészeket hívunk meg beszélgetni, és nem politikusokat.

– A rádió, ahol beszélgettek, óhatatlanul beskatulyáz benneteket is. Ez nem zavar?

– Nem. Nem azért vezetünk műsort a Klubrádióban, mert másutt nincs lehetőségünk, hanem azért, mert civilben azzal a gondolati körrel értünk egyet, ott érezzük jól magunkat. Vagyunk annyira intelligensek, hogy sem a rádióban, sem a színpadon nem kényszerítjük rá senkire a véleményünket, de attól még igenis van véleményünk. Egyébként meg lassan ez az egész kérdés, hogy politizálunk vagy sem a színpadon, okafogyottá válik...

– Miért?!

– Egyre kevesebb helyre hívnak minket, vagy amikor hívtak is, nemegyszer visszamondták, néha bántóan, nem túl elegánsan. Mintha valamiféle tiltólistán lennénk.

– Őszintén sajnálom, többek között azért is, mert sok beteg ember számára példaértékű azt látni, ahogy Györgyi kerekes székben is fellép.

– Györgyi tényleg döbbenetes! Lassan tíz éve már, hogy a szklerózis multiplex miatt nem tud járni, kerekes székbe kényszerült. Azt szokta mondani: betegségtudattal nem rendelkező beteg vagyok, aki nem kap ettől depressziót. Nem hagyja, hogy a betegség kihasson a pozitív életszemléletére, ugyanúgy él, mint korábban: járja a világot, utazik, bulizik, fellép, műsort vezet, hetente együtt úszunk.

– Tényleg ilyen egyszerű volt színpadra lépni?!

– Fenét! Eleinte, hogy elébe menjünk az esetleges beszólásoknak, szó szerint mi provokáltuk a közönséget: tessék, így nézünk ki, két duci énekes, az egyik tolószékben; és akkor mi van?! Nekünk ma már ez természetes állapot, de az emberek egy része még mindig nem szívesen látja a másságot – sokkal inkább szép modelleket néznének. Egy kerekes székes igenis azzal szembesíti őket, hogy ők is megbetegedhetnek. De ez a dilemma legyen ezeknek az embereknek a lelki-lelkiismereti gondja! Mi szeretünk együtt énekelni, és ha hívnak, megyünk. Pofonegyszerűen működöm: ha én jól érzem magam, akkor a környezetem is ugyanígy érez. Engem a közönség reakciója, a közös jelenlét éltet, doppingol.

– Színésznőként azért nehezebb interaktivitást elvárni a nézőtől…

– Nem igaz. A Rózsavölgyi Szalonban játszom egy monodrámát: Agota Kristof Az analfabéta című könyvének színpadi változata ez, amelyben az 1956-ban Svájcba emigrált magyar írónő az új hazájában való letelepedését írta meg. Egy huszonéves nő naplója ez, aki férjével és pár hónapos gyermekével kelt át a határon, egyik táskájában pelenkával és cumisüveggel, a másikban szótárakkal. Belehaltam a tanulási folyamatba, a súlyos, tömör, fájdalmas mondatokba, amiket itt is a zene nyelvével oldottam. Itt is együtt élek a nézőkkel: felállítom, megénekeltetem őket, drámai módon. A lényeg ugyanis szerintem az, hogy megérintsük, „megszorongassuk” a befogadó szívét. A művészetnek az érzelemre kell hatnia, nem feltétlenül az értelemre.

– Mégis, óhatatlanul gondolkodunk és találunk párhuzamot az '56-os emigrálások meg napjaink népvándorlási hulláma között.

– Akkor jól végeztük a dolgunkat! Hihetetlenül aktuális az írás minden szava. Agota Kristof egy helyen azt írja, hogy az asszimiláció olyan, mint egy sivatagon átkelni. Hiába tejjel-mézzel folyó Kánaán Svájc, nem az otthon. Ma is világszerte ellehetetlenülnek életek, magyarok tízezrei mennek külföldre, és külföldiek érkeznek hozzánk. Nem a Kánaánt keresik, csak a boldogulás, az újrakezdés reményét.

– Társadalmi és szociális érzékenységedet jól példázza, hogy ha állatmentésről, beteg gyereknek szóló jótékonyságról, ételosztásról vagy ellenzéki tüntetésről van szó, ott vagy.

– Mert irritál az a lelki restség, ami ebben az országban van. Eltűntek a tiszta igazodási pontok. Bárhová nézek, idegesítő dolgokat látok az országban. Amikor az apukám meghalt, elmentem egy agykontrolltanfolyamra. Ott kérdezték meg, hol van számomra a legnyugodtabb hely. Bejártam a világot, számtalan keleti, spirituális helyen megfordultam, de nekem a teljes nyugalmat és biztonságot ma is a balatonszabadi-sóstói szabad strand jelenti, ősszel, délután.

– Mit tud ez a hely?!

– Biztosan a gyerekkorból ered az érzés, a nagyszülőknél töltött időkből. A mai napig a természet mindenekfelett!

– Hmmm, ízig-vérig nagyvárosi nőnek hittelek. Valószínűleg a provokatív külső, a harsány, színes egyéniséged miatt.

– Egyáltalán nem, sokkal jellemzőbb rám a vidéki, szemlélődő mentalitás. Minden pénzemet utazásra költöm – nem tudok még egy tévét vagy kocsit venni, minek?! –, de nem luxuskivitelben. Sohasem nagyvárosokat keresek fel, hanem a természetközeliség, a kaland érdekel. A folyamatos változás, az ismeretlen, a megoldandó helyzet vonz. Míg sokan kiborulnának attól, ha Pápua-Új-Guineában az őserdőben három napon át egy kivájt ladikban utaznának, vagy ha heteket töltenének a dzsungelben – mint tettük azt majd’ tíz éve a Celeb vagyok, ments ki innen! című műsor első szériájában –, én bármikor újra nekivágnék. Nem véletlen, hogy én lettem a dzsungel királynője.