Az én képernyőm: Függőségben

Először akkor találkoztam a fogalommal, amikor vagy húsz éve riportra készülődtem egy idős hölgyhöz. Hozzáteszem: ő kérte a találkozást. Felhívtam, hogy egy adott napon délután 4-kor mennék, mire közölte, az neki nem jó. Hát akkor a következő napon, ugyanakkor?

Erre némi hümmögés után nagy nehezen kibökte: akkor se jó, mert az Esmeralda megy, s ő azt nem tudja kihagyni. Rákérdeztem: tehát ha csak 4-kor tudok menni, akkor inkább soha?! Viccnek szántam, nem hittem volna, hogy ezt fogja válaszolni, de mégis így történt: ne haragudjon, de akkor inkább nem… Ugyanezt hallottam a lányomtól, aki közvélemény-kutató kérdezőbiztosként kereste a zsebpénzét egyetemista korában. Idős nők elküldték: jöjjön vissza egy óra múlva, mert most megy a Paulina, Gabriela, Maria (a nem kívánt törlendő).

Bevallom, nemigen értettem a dél-amerikai napi szappanoperák hihetetlen népszerűségét: ha belekukkantottam valamelyikbe, erőltetett fordulatokat, rétestésztaként nyúló történeteket láttam. Elrabolt/ elveszett/holtnak hitt gyermekek, előkerült testvérek, félelmetes anyósok,  gonosz mostohaapák – egy kaptafára ment mindegyik. És milyen rossz színészek, te jó ég! Akiknek teátrális játékát a borzalmas magyar szinkron még tovább rontotta…

No de vége a dél-amerikaiak egyeduralmának. Ma a törökök legújabb kori hódítása folyik: ők hozzák házhoz a napi betevőt. A török exportból nagy szeletet hasító sorozatipar az egész világon arat.

A történetek ugyan itt is nyúlnak, de mégis jobban vannak megírva, a színészek pedig sokkal jobban játszanak. És ennyi jóképű pasi sehol a világon. (Szerintem Törökországban sem, de a szappanoperáikban sikerült valahogy sűríteni a felhozatalt.) Itt még a gonoszok is nagyon jóvágásúak. A Kelet Brad Pittjének nevezett, 34 éves Kivanc Tatlitug pedig a fél világ nőinek szívét dobogtatja meg 15–80 éves korig. Mármint, ha nézik a török sorozatokat. Magyarországon a Szulejmán hozta az áttörést, az első hatalmas sikert.

Van olyan ismerősöm, aki a kezdettől, 18 éve nézi a Barátok köztet.

Azt mondja, ennyi idő után lehetetlen abbahagyni, olyan, mintha szakítana a rokonaival. Pedig unja is már, meg túl későn is kezdődik, meg egyáltalán, mégsem tud lemondani róla. Így hét közben minden filmet kihagy, köztük a jókat is, s alig várja, hogy újra hétfő legyen és feltűnjön a piros-kék logó. Minden programját hozzáigazítja, a telefont ilyenkor nem veszi fel… No, őt már orvoshoz küldeném, mivel a függőség súlyos jeleit mutatja.

Nem tagadható, hogy néha mégis jólesik elmerülni egy idegen világban. Ha valaki magányos, idős, szegény – talán egyetlen szórakozása a gazdagok és szépek életét nézni, még ha tudja is jól, hogy ez csak mese. Ha meg például a BK szereplőinek sorsát követi, abban az illúzióban ringathatja magát, hogy hétköznapi emberek életének részese. Közel állnak hozzá, kicsit a családjának tekinti őket.

Ha magyar, ha török, ha amerikai – ha egyszer elkap egy napi vagy heti sorozat forgószele, nincs megállás. Ezért lehet, hogy el sem kell kezdeni? A technikának köszönhetően annak sem muszáj a kútba ugrania kétségbeesésében, aki kihagy egy-egy részt, hiszen fel lehet venni. Vagy akár egyben lejátszani ötöt-hatot. Az igazi függő ilyenkor nem főz, nem fürdik, hanem hálóingében kuporogva izgul-sírnevet szeretett hősei dolgain.

A fentiekből talán kiderül, hogy féltem a sorozatrajongókat. És kicsit sajnálom is őket. Az meg, hogy én kétszer néztem végig – először, majd ismétléskor is – a Szívek szállodáját, a Szex és New Yorkot, sőt háromszor a Dowton Abbeyt – pusztán szakmai érdeklődés. Na, persze…