Húsz év harag után béküljenek ki!

Kedves Ágnes!
Évek óta minden héten olvasom a rovatát, s nagyon bízom benne, hogy számomra is jó tanácsot ad. Mert mostanában sokat rágódom egy régi családi helyzeten. Húszéves viszály dúl az öcsém és közöttem, és most úgy érzem, elég volt! Pedig valaha nagyon jó testvérek voltunk. Édesapánk egyszerű, de ügyes kezű kisiparosként tisztes jólétet teremtett a családjának. Tanultunk és szakmát szereztünk, apai segítséggel  jól indultunk az életbe. Két évvel fiatalabb öcsémmel mindig támogattuk egymást, közös volt a baráti társaságunk, s a gyerekkori civakodásoktól eltekintve soha nem veszekedtünk.
És egyszer aztán mégis. Mégpedig az örökségen. Húsz évvel ezelőtt először meghalt az édesanyánk, majd pár hónapon belül az édesapánk is. Nem részletezem a vita tárgyát, csak annyit erről, hogy nem is volt nagy a tét… És, ha már őszinte vagyok, azt is be kell vallanom, hogy igazából én kezdtem a veszekedést. Lehet, hogy formálisan még igazam is volt, de – ma már így látom – aránytalanul felfújtam a sérelmemet. Igaz, harcra uszított a feleségem is, mint ahogyan az öcsémet is tüzelte a felesége. Perre nem vittük, de óriási cirkusz lett belőle,  aminek az lett a vége, hogy húsz éve nem beszélünk. Egymás gyerekeinek keresztszülei vagyunk, de nem mentünk el keresztgyerekeink ballagásaira, esküvőire sem.
Én közben elváltam, az ő felesége meghalt. Tudunk egymásról, mert egy városban lakunk, s vannak még közös rokonok, akik mindkettőnkkel tartják a kapcsolatot. A nyáron szívműtétet hajtottak végre rajtam, kicserélték a koszorúereimet. Majdnem meghaltam, de úgy tűnik, kaptam még egy kis haladékot a sorstól. Azóta egyre gyakrabban jár a fejemben a testvérem, és olyan jelentéktelen, buta semmiségnek tűnik a haragunk oka…
Néhány napja meglátogatott az egyik unokatestvérem, aki különös dolgot mesélt. Az utcán összefutott az öcsémmel, akinek elmondta, hogy majdnem meghaltam, de végül a nagy műtét megmentett. És képzelje, a testvérem szeme könnyes lett és meg sem tudott szólalni. Lehet, hogy ő is ugyanarra gondol, mint én?
A párom arra biztat, béküljünk ki, legyünk újra testvérek. De félek megtenni az első lépést. Hátha mégis elutasít?
Üdvözlettel: Miklós

Kedves Miklós!
Tudom, hogy milyen választ remél tőlem, és meg is adom: igen, béküljenek ki! Önkritikusan belátja, hogy ön vétett nagyobbat és megbánta. Ezt így mondja el neki! Húsz év után kell ehhez egy kis bátorság, nem tagadom, de meglátja, sikerülni fog. Hiszen egyértelmű, hogy a viszály mélyén még mindkettőjükben maradt valami szeretet, ami valaha nagyon erős volt. A karácsony jó alkalom, tegye meg!
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes