Kémény nélkül nincs kuglóf

Az írások szerint már a II. században ismerték ezt a süteményt. A legkorábbi kuglófformára egy hazai ásatáson bukkantak a régészek, de Európában a Rajna völgyében és Franciaország területén is számos hasonló tárgy került napvilágra. Szinte minden részletükben megegyeznek a ma ismert sütőformákkal, csupán a közepükön kisebb a mélyedés.

Bár kuglófreceptek már a XVII. századból is fennmaradtak, Ausztriában a biedermeier korszakban terjedt el igazán, elsősorban a polgári családok körében. Hazánkba a Monarchia idején érkezett: hamar meghonosodott a cukrászdákban, de a módosabb otthonok délutáni uzsonnáinak is kedvelt süteménye lett. Egyegy szeletet Ferenc József is szívesen elfogyasztott a kávéja mellé. Schratt Katalin – a császár szeretője – gyakran készítette kedvesének a mandulával és mazsolával töltött süteményt, ami Kaisergugelhupf, azaz császárkuglóf néven írta be magát a gasztronómia történetébe.

A kuglófhoz legendák is kötődnek: az egyik szerint a háromkirályok Betlehemből hazafelé tartva átutaztak Elzászon, ahol egyszer az őket vendégül látó családnak hálából egy, a turbánjukhoz hasonló formájú süteményt sütöttek. Ezek után természetes, hogy a kuglófot a franciák is a magukénak vallják, arrafelé gougelhofnak hívják. Eredeti neve – gugelhupf – osztrák eredetű. Egyes vidékeken ma is gugelnak nevezik az asszonyok golyót (kugel) formázó fejviseletét.

A kuglóf eredetileg kelt tésztából készült és kerek formában sütötték meg. A sütőpor térhódításával ma már kevert tészta is gyakran kerül a formába, ami egyébként igencsak jellegzetes alakú: magas henger, az oldala bordázott, s a közepén egy kémény található, melynek köszönhetően a tészta közepe is tökéletesen átsül. A forma lehet kisebb vagy nagyobb, a mintázata sokféle – de egy biztos: kémény nélkül nem kuglóf a kuglóf.