Összedőlt a kártyavár

Felemás érzésekkel nézem a Kártyavár most induló negyedik évadát a Duna tévén. Másfél éve, amikor az első évadot kezdték vetíteni nálunk, ezt írtam róla: „Miért imádjuk ezt a sorozatot? Mert igazolja minden előítéletünket? Hogy a politika undorító, mocskos dolog, mert egyáltalán nem az értékek, hanem csakis az érdekek mentén működik? S hogy minden politikus gazember, legfeljebb egyik inkább, mint a másik? Továbbá: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók? Valószínűleg mindezekért. Szeretjük igazolva látni az előítéleteket és a közhelyeket. Ráadásul, ha hozzávesszük, hogy igazából egyetlen rokonszenves karakter sincs a népes szereplőgárdában, senkivel nem lehet azonosulni, senkiért nem lehet drukkolni – végképp érthetetlen, mitől olyan népszerű az egész világon ez az amerikai sorozat, a 2013 óta futó Kártyavár.”

Az elején még drukkolt is az ember a furmányos eszű, tehetséges és mindenre elszánt Frank Underwoodnak. Nevetve nyugtáztuk szellemes kiszólásait, és hogy mennyivel előrelátóbb az ellenfeleinél. Egy politikus eleve nem lehet teljesen becsületes, gondoljuk, s némileg jogosnak érezzük bosszúját pártja és elnöke iránt, mivel nem tartották be politikai ígéreteiket, cserbenhagyták. Élvezettel nézzük Kevin Spacey káprázatos játékát, ahogyan először csak kever-kavar, aztán már gyilkol is, parancsot ad, vagy csak sejteti a csatlósai előtt a szándékot. De ha nagyon muszáj, maga sem riad vissza az öléstől. Egyszer csak egy színtiszta gazfickót látunk riadtan, és igazából már az érdekel, meddig még? Hát csak nem nőnek a fák az égig? Egyelőre még növögetnek, mert ez a mai III. Richárd, bár nem Anglia királya, de annál sokkal nagyobb hatalmú férfiú: az Egyesült Államok elnöke.

Ha nem is a választók, de a forgatókönyvírók akaratából.

Legszívesebben abbahagynám, mert minden eddiginél erősebb az ellenszenvem a szereplők iránt. Nem tagadhatom, hogy ebbe belejátszik a főszereplő színész sara is. Ugyanis az ősszel kezdődő MeToo mozgalom egyik nagyvadja – majdnem áldozatot írtam, de nagyon nem az –, mondjuk úgy, elesettje Kevin Spacey, a kétszeres Oscar- és nem tudom, hány Golden Globe- s egyéb díjas – filmsztár, a világ egyik legjobb karakterszínésze. Aki pályájának csúcsán járt, amikor a Sors úgy döntött: ennyi volt, Kevin. Az ünnepelt sztárról egyszerre csak kiderült, hogy sok éven át fiatal fiúkat durván zaklatott. Gyorsan megpróbálkozott a coming outtal: bejelentette, hogy ő tulajdonképpen meleg. Gondolta, hogy egyrészt ezzel eltereli a figyelmet a zaklatás tényéről, másrészt védelmet remélt a másságért kiálló emberjogi harcosoktól. De ez a számítás most nem jött be. Bár egész Hollywood régóta tudta, miket enged meg magának a sztár, akinek még egy kis hétköznapi rasszizmus is akadt a számláján, most égig ért a felháborodás. Stúdiója, ahol korábban legfeljebb egy ejnye-bejnyét eresztettek meg a kedvencük felé, most páros lábbal rúgta ki.

Ami eddig maximum tahóság volt, most egetverő bűnné vált. Van ebben a ló másik oldala, de valódi bűntudat is. És az egyszerű néző csak kapkodja a fejét: mi van? Most ő is cinkos, mert elhitte, hogy például Woody Allen nem is molesztálta a kiskorú nevelt lányát, mindaz csupán a exfeleség bosszúja volt? Vagy Roman Polanski esetét csak a haszonlesők fújták fel? S ha mindezek igazak, akkor most hogyan figyeljük a filmjeiket, hogyan nézzük a Pál utcai fiúkat a Vígszínházban? El kell-e választani, el lehet-e választani művet és alkotót? De akkor mit kezdjünk Karajan, Furtwängler, Malaparte, Celine életművével és egykori náci-fasiszta nézeteivel?

De ez már messzire vezet. Egyelőre nézzük a Kártyavárat, aminek most készülő, befejező szériájában már nem a (kirúgott) Frank Underwood lesz a főhős, hanem Claire, a felesége. Mert most a nőknek áll a zászló, gondolják Hollywoodban. Csodás.