Hangyakirálynő

A dacos kis cirmos először ellenállt. Megesett, a fenyőfa tetejébe menekült újdonsült gazdái elől, s nem tudott lemászni, hiába nógatták. Panaszosan nyivákolt fél éjjel, de reggelre lepottyant valahogy, csontja se tört. Máskor a padláson vackolta be magát, mély karmolások árán tudták csak lecibálni. A cica aztán megbékült, egy évtizeden át náluk lustálkodott. Néhány hónapja azonban jobblétre szenderült, egy figyelmetlen autós elcsapta. 

Azóta az özvegyet nem rázta fel szótlanságából sem a nyávogás a macskakajáért, sem a hálás dorombolás. A tévé zaja ugyan megtörte a némaságot, de nem hozott megnyugvást. Bezúdította inkább a csendes, befüggönyözött lakásba a zajos világ nyomorúságát. A híradóban géppuskák ropogtak, gyermekek sírtak az éhségtől, mentőautók szirénáztak, simlis bűnözők hőbörögtek az asztalt verve. A magára maradt asszony várta, hátha megszokja, hogy a televízió az egyetlen társa, de nem ment… 

Egyre óvatosabban lépdelt a lakásban, a saját csoszogása is megrémítette. Egy reggel furcsa menetre lett figyelmes a konyhában. Hangyák masíroztak rendezett sorban a felmosott járólapon, föl a konyhaszekrényen, egészen a mézes csupor fedeléig. Az özvegy csak bámult, s átvillant az agyán néhány megoldás: vehetne hangyairtó permetet, zacskós rovarcsapdát, vagy simán széttaposhatná a betolakodókat. Ám inkább szelíden beszélni kezdett. A bogaras szomszédasszonytól hallotta, így eltéríthetők a szorgos rovarok. – Kedves Királynő, tudom, hogy okosabb vagy az embereknél. Hidd el, máshol jobb dolgotok volna. Kérlek, rendeld vissza az alattvalóidat a bolyba, itt nincs keresnivalójuk. Nem akarlak bántani titeket, menjetek békével! – mormolta a rovarmenetnek. 

Először nem használt. Másnap és harmadnap is megismételte a szózatot, és a következő reggel meglepve látta, a konyhában nyoma sincs a hangyakaravánnak. Fellélegzett, még egy mosolyra is futotta. Ám ahogy nézte az üres konyhapultot, megsajdult a szíve: most már tényleg nincs kihez szólnia…