Kínzó hiány

Nem tudni, mi az a kínzó hiány, ami a kicsi korukban elhagyott gyerekekben él, hogy megismerjék a vér szerinti szüleiket. Akkor is, ha jóra fordult a sorsuk, mert szerető új családban nőttek fel. Olykor csak a kíváncsiság, hiszen mindenkinek tudnia kell, honnan jött. Máskor az átszínezett emlékek válnak valódi vággyá. Az RTL Klub műsoráról van szó: folytatódik a Keresem a családom. Szinte kakukktojás azon a csatornán, ahol számos műsor szól a válásról, megcsalásról, a családok széteséséről, s még a sok-sok éve futó zászlóshajó szappanoperában sincs egy boldog család sem, a testvérek is lehetőleg ott babrálnak ki egymással, ahol csak tudnak. Itt meg családra vágyik, akinek ez nem adatott meg, és legalább megismerni akarja a régi családját az is, aki kapott egy második esélyt.

A mostani évadot keményebbnek érzem, mint a korábbiakat. A fent említett lány egykor lelépett szülőanyját előkerítik, s amikor megtörténik a találkozás, a lány összerogy a megrázkódtatástól. A kamera leleplező: az asszony persze átöleli, de arca, testbeszéde őszintétlenségről árulkodik. Nehéz elhinnem, hogy itt valaha is kialakuljon a szereteten és megbocsátáson alapuló kapcsolat, ahogyan azt a lány remélte…

A történetek között több ütős is akad. Például az a külföldön élő, szép fiatal nő, aki apjának csak a nevét tudja. Nem érti, miért nem törődött vele. A műsor megtalálja az idős, beteg férfit, aki elmondja, hogy azért nem, mert nem ő az apa. Itt kibontakozik egy történet: az anya félrelépett és jónak látta idősebb, jómódú férjére fogni az apaságot, de kiderült, hogy nem ő az, el is váltak. Mivel az anya meghalt, így már soha nem fog kiderülni, ki az igazi apa. Azon meg el lehet tűnődni, az anya miért hazudott egy életen át a lányának…

Boldog gyerekkor jutott részéül a tipikusan amerikai, laza, vidám Robnak, aki a tiszántúli putri helyett egy New York-i középosztálybeli családban nőtt fel. Mindene megvan, jómód és szeretet, mégis hajtja a kíváncsiság, honnan érkezett. Eljön Magyarországra, el van ragadtatva a főváros szépségétől. Aztán elautózik a stábbal a falujába, a cigánysorra, s megismerkedik a mintegy hatvanfős rokonsággal, tíz testvérével. Akik persze a romákra jellemző családszeretettel ölelik, csókolják a soha nem ismert amerikai öcsit. Őt megdöbbenti a szegénységük, és fogadkozik, hogy segíteni fogja őket. Azért az emberben feltámadnak a kétségek, mi lesz ebből. És megvan a történet ellenpéldája is: a Kanadában boldoguló nem akarja hasonlóan népes családja gondját-baját a nyakába venni.

A legmegrázóbb riportot legutóbb láttam. Egy rokonszenves fiatal nő az édesanyját kereste, aki kicsi korában elhagyta. A műsor megtalálta a nőt, aki már a látványával sokkolta a nézőt. A húsz éve az utcán élő Ágnes külsejére – és mentális állapotára – a két évtized minden egyes napja rányomta a bélyegét. A fiatalasszonyt nyilván ugyanúgy ledermesztette a találkozás, mégis sírva ölelte magához a szerencsétlen teremtést. Az ember egyszerre sajnálta mindkettőt: Ágnest a sorsáért, a lányát meg azért, hogy sokévi árvaság után ilyen anyát szállított neki a sors.

A sors, illetve a tévéműsor. Mert hát persze, kiválasztják a legszaftosabb eseteket, s ezért nem is lehet a szerkesztőket hibáztatni. De Lilu – most már Kovalcsik Ildikó – mindenképpen hiteles: együttérző, melegszívű, empatikus kapcsolatteremtő. Ám most is azt hiányolom, amit korábban: a hasonló, külföldi műsorokkal ellentétben semmit sem tudunk meg a nyomozás folyamatáról. Pedig az is érdekes lenne.