Senki sem egyedül beteg

Hiánypótló könyv jelent meg, ami róluk, nekik szól.

„Ha hazaérve anyámat alva találtam, s láttam az üres üvegeket, az jó volt, mert tudtam, aznap már nem történik semmi. A félig kiivott üveg rosszat jelentett. Mellém ült a ginespalackkal, ellenőrizni a házi feladatomat, csapdába kerültem. Apám nem szólt semmit. Néha megragadta a karomat és azt mondta: Tedd, amit anyád mond, ne légy fafejű. Kevesebbet ivott anyámnál, és csak alkalmakként.” A mesélő ma már felnőtt nő. Egy a sok százezer gyerek közül, aki szenvedélybeteg szülők mellett nőtt fel.

Ma Magyarországon hozzávetőlegesen nyolcszázezer-egymillió alkoholista él. Hozzávetőleg, hiszen pontos számot nem tudunk, sok eset rejtve marad. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat számításai szerint körülbelül 400 ezer gyerek élhet olyan családban, ahol egyik vagy mindkét szülő szenvedélybeteg. Róluk azonban senki nem beszél, még a nemzeti alkoholstratégia sem említi őket. Ezért is számít hiánypótló alkotásnak a máltaiak kiadásában megjelent, Apa, anya, pia – Hogyan találhatják meg a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekei mégis a boldogságot? című könyv. A Németországban élő szerző, dr. Waltraut Barnowski Geiser évek óta foglalkozik szenvedélybeteg családban élő, felnövő gyerekekkel, felnőttekkel. A zeneterapeuta és pszichoterápiás természetgyógyász szakember többször rámutat: a problémával sokszor nem csak a közvetlen vagy tágabb környezet, de a szakemberek sem tudnak mit kezdeni. S nem csak az alkohol okoz komoly gondot: a könyv sorra veszi játék-, munka- vagy gyógyszerfüggő, kábítószerrel élő, anorexiás szülők gyerekeinek történeteit.

Mert a függőség tabu, a család minden tagja arra törekszik, hogy a külvilág ne szerezzen tudomást róla. Egyfajta fekete lyuk, ami mindent elnyel. A tabu elszigeteli a gyereket a környezetétől, magányosan, titokban szenved. Jellemző az állandó szégyenérzet is: a család tagjai a szenvedélybeteg helyett szégyellik magukat. Miközben a gyerek vágyik a szeretetteli családra, önmagát hibáztatja. Tipikus, hogy azt gondolja: ha jobb gyerek lenne, ha ügyesebben teljesítene az iskolában, anya, apa nem inna. Nem lenne agresszív. Nem kellene gyógyszereket szednie.

Az állandó tagadás, illetve a rettegés, amiben élnek – vajon milyen állapotban találják a szülőt este, újra agresszív lesz, vagy éppen ölelgetősre itta magát? – rendkívül kimerítő, nem csoda, hogy ezek a gyerekek nagyon sokszor rosszul teljesítenek az iskolában. Hamar elkönyvelik, hogy buták, ők pedig – miután nincs meg az otthoni támogató környezet – könnyen elkallódnak, kiesnek az iskolarendszerből. Gyakran mutatnak pszichés zavarokat, depresszióra, szorongásra, illetve személyiségzavarra utaló jeleket.

Bizalmatlanok, hiszen soha nem tapasztalták meg, milyen, amikor foglalkoznak, törődnek velük. Ugyanakkor számukra ez a környezet a normális, hiszen nem látnak más példát. A legtöbben felnőttként sem tudják „kinőni” a berögzült viselkedésformákat, gyakran kötnek ki bántalmazó kapcsolatban, egy másik függő mellett.

Tény, hogy a szenvedélybeteg családban felnövő gyerekek 30 százaléka maga is függő lesz, akik életük végéig hordozzák a gyerekkorban elszenvedett sérüléseket, gyakran fel sem ismerik, hogy mennyire traumatizálta őket a szülők életmódja. Ezért is nagyon fontos a hozzáértő szakember vagy segítő csoport, ahol feloldódhatnak e traumák. Nem ritka, hogy az ilyen családokból kikerülő gyerekek szociális munkásként dolgoznak, hiszen rendkívül érzékenyek és hűségesek. Igazi harcosok, akik megtanulták, hogy nem adhatják fel akkor sem, ha már senki nem hisz bennük. Rendkívül értékes emberek, akik sok szenvedés árán tanultak meg túlélni.