Futással segíteni, avagy mozogjunk és tegyünk jót!

Április 2-án, a verseny napján lila pólót húz magára, ahogyan több százan, talán ezren is. A lila szín azt jelenti, hogy a Bátor Tábor Alapítvány futócsapatának, az Élménykülönítménynek tagja, a daganatos és a krónikus beteg gyerekekért áll a rajtvonalhoz.

Anikó egy néhány száz lelkes kis nógrádi faluból, Patvarcról származik, ahol a sportnak nem volt különösebb hagyománya. A munka jelentette a sportot meg a nagy udvar, ahol jókat lehetett játszani, rohangálni. Középiskolába a néhány kilométerre lévő Balassagyarmatra járt, ahol megszerette a verseket.

Szabó Lőrincet egy életre a szívébe zárta, az országos versmondó versenyekről éremmel tért haza. Tévébemondónak készült, a sport még mindig nem volt fontos az életében, ráadásul a tornaórákon azt érezte, csak kifullasztják őket, nem a mozgás élvezete a lényeg.

Aztán mégis elkezdett a barátnőivel futni, csupán kedvtelésből. Idővel a 10-15 kilométer is összejött, de hiába, a mindennapok pörgése felülírta a rendszeres mozgást. Jött a főiskola, a vizsgák, majd televíziós gyakornok lett, ép­pen 14 évvel ezelőtt.

– Egy magazinműsorban lettem asszisztens, idővel rövid anyagokat is készítettem, de rájöttem, hogy nem akarok a képernyőre kerülni. A háttérben szeretnék dolgozni, szerkeszteni. Érdekeltek a szociális témák, sokat tanulok mások életéből. A Lánchíd Rádióhoz kerültem, szakmailag fontos időszak volt ez.

Hamarosan férjhez mentem, gyerekeim születtek, a rendszeres sportra még mindig csak vágytam. Aztán tavaly úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Állandó pörgés a mókuskerékben, a gyerekek csak nőnek, nekem meg arra sincs időm, hogy fussak egy órát. Emlékszem, egyik péntek reggel elpanaszoltam mindezt a férjemnek, aki azt mondta, húzzak cipőt és induljak futni.

Három kilométer volt az első etapom, a kifulladás határán voltam, ugyanakkor mérhetetlenül boldog. Elkezdtem hetente háromszor futni a Duna-parton, éreztem, hogy enyém a világ! Egyre több futó anyukával ismerkedtem meg, akik elmondták, hogy különböző versenyeken is elindulnak. Hívtak, menjek én is.

Teljesen véletlenül került a látóterembe a Bátor Tábor Élménykülönítménye, akkor már újra dolgoztam, a Karc FM Rádiónál. Gondoltam, ha nekem nincs időm arra, hogy aktívan önkénteskedjek, akkor a magam eszközeivel segítek.

A Spájz című műsor szerkesztő-műsorvezetőjeként hívtam meg a rádióba Horváth Beát, aki szintén az élménykülönítményes csapatban fut. A Balaton körbefutására készül, hogy így támogassa a beteg gyerekeket.

Miközben beszélgetünk, azon morfondírozom: rendben van a lila póló meg a futás, de hogyan lesz ebből pénz?

– Az általunk megtett kilométereket örökbe lehet fogadni. Azt tűztem ki célul, hogy 150 ezer forintot gyűjtök össze a versenyig. A különítmény honlapján van egy oldalam, ahol akár anonim, akár nyilvános felajánlásokat lehet tenni. A pár ezer forintok is jó pénz, hiszen idővel összeadódnak.

Eddig a kitűzött összeg csaknem ötöde gyűlt össze. Egyébként bármelyik futó-, kerékpár-, úszó- vagy triatlonversenyen el lehet indulni az Élménykülönítmény színeiben, és miért ne tenné meg valaki, hiszen nem csak öncélúan lehet sportolni!

Anikó kétszer is fut április 2-án a Vivicittán. Először a kilencéves kislányával teszi meg a családi három kilométeres távot, aztán jöhet az ő tíz kilométere. Pár napja felhívta az egyik kolléganője, hogy elmesélte otthon a középiskolás lányának, miért vág bele Anikó a versenyszerű futásba.

Másnap a lánya és az osztálytársai elkezdtek csapatot szervezni, hogy ők is indulnának a versenyen, az Élménykülönítmény színeiben.

– Ha csak őket megszólítottam, már megérte, de látom a környezetemben, hogy sokakat megérint a Bátor Tábor küldetése. Önszántamból nem hagyom abba a futást, s ha a távot nem is növelem a végtelenségig, a lila szín visz majd előre. Nem csak a lábamban, a lelkemben is.