Vakondmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Persze nem csak egy volt, mert mióta világ a világ, valahogy úgy alakult, hogy mindig a szegényből volt több, de most nem erről lesz szó. A mi emberünkben nem volt semmi különös. Se szebb nem volt, se csúnyább, se lustább, se szorgalmasabb, se okosabb, se butább, mint a többi hozzá hasonló.

Élte a maga kis életét, művelte a kertjét, feleség is került a házba, dolgozgattak napestig. Egyszer lagziba voltak hivatalosak a szomszéd faluba. Volt ám izgalom, készülődés! Jól érezték magukat, minden földi jótól roskadozott az asztal, húzták a zenészek a talpalávalót. Tán még a saját esküvőjükön se mulattak ekkorát. De minden jónak eljön egyszer a vége, négy nap múlva a szegény ember meg a párja felkerekedett, és hazamentek.

Hej, amikor meglátták a szépen gondozott, takaros kis kertjüket, ugyan elcsodálkoztak! Az asszony ríni kezdett, hullt a szeméből a könny, mint a zápor, férjura meg a földhöz csapta az ünnepi kalapját. Az egész kert egy merő vakondtúrás volt! Nem hagyott meg a beste állat egyetlen palántát se, a virágok elfonnyadva hevertek a földön.

Összegyűlt a szomszédság, mindenkinek volt valami hasznos tanácsa, egymás szavába vágva, majd egymásnak esve adták a jobbnál jobb ötleteket.

Könnyen beszéltek, mert, hogy el ne felejtsem, csak a mi szegény emberünk földjét pocsékolta meg a vakond, a többit valami úton-módon elkerülte. A legközelebbi telekgazda a bajuszát húzkodva osztotta az észt, hogy bizony, ha egyszer bejutott ez a rafinált jószág, hiába minden furfang, mindig lesz utánpótlás, nincs mit tenni ellene.

A többiek lehurrogták, hogy ne mondjon már ilyet, mindenre van gyógyír. Elpusztítani nem lehet, mert védett, meg van annak haszna is, de azért innen el kell űzni – ebben aztán meg is állapodtak. Közben a vakond hol itt bukkant fel, hol ott. Nem állta útját még a kerítés se. A férfiak összeültek a tornácon, bor került az asztalra, pipafüst gomolygott, az asszony pogácsát sütött, mert az illemről azért nem feledkezett meg a gond közepette sem.

Egymás után kerültek elő a régi és új módszerek. Ki is próbálták elsőnek, hogy ha a petróba mártott ruhát ledugják a vakond járatába, vajon kiűzi-e a szag? Feszülten figyelték, de csak az lett, hogy más utat keresett magának a csalafinta rágcsáló. A sógor üvegszilánkokat és borotvapengéket ásott le ide-oda, csak úgy, találomra.

Bizony, nem sok értelme volt, betemette, kikerülte, magában tán nevetett is rajta a vakond. Teltek-múltak a napok, egyre kevesebben jöttek a szegény emberhez, hogy valami segítséget nyújtsanak. A kert meg úgy nézett ki, mintha valaki sok-sok kis földpiramist épített volna rajta. Ő meg csak szomorkodott, törte a fejét, nem volt már se éjjele, se nappala.

Egyszer aztán zöldhajnalban fogott egy ásót, és hirtelen-váratlan alányúlva a munkálkodó vakondnak, szép magas ívben áthajította a szomszéd kertjébe. Pocsékoljon ott, ne nála. Megnyugodva, a jól végzett munka örömével eltöltődve ült le, töltött magának egy kis csosza pálinkát, de hamar megkeseredett szájában a házi szilvórium.

Mert rendben van, nála majd újra kivirul a kert, abban nem lesz hiba. De a szomszéd is elüldözi a vakondot, ezt nem is lehet neki felróni, hisz’ mindenkinek fontos a magáé. Az meg onnan is tovább megy, aztán a másik helyen se lesz maradása, vándorol tovább.

De hová?