Különleges kutya mostoha sorssal

Itt nemcsak kulturált, biztonságos fedél vár rájuk, de az új gazdára is nagyon jók az esélyeik. Évente csaknem félezer itteni kutyus talál új, szerető családra, még a távoli Hollandiából, Németországból is jönnek érdeklődők a sóstói erdő melletti állatmentő állomásra, ahol nemcsak a kidobott, nemegyszer súlyos beteg kutya testi bajait gondozzák, de legtöbbjüknek a lelkét is sikerül meggyógyítaniuk.

Nagyon fontos ez, hiszen a menhelyekre került kutyáknak kivétel nélkül a lelkük is sérült, sőt az talán még súlyosabban is, mint a testük.

Mint annak a kopasz kutyának is, akinek a sorsára egy nagykállói olvasónk hívta fel a figyelmünket. A Kállóhoz közeli Balkány mellett egy nyárfaerdőben talált rá az alapítvány egyik önkéntese még a múlt év decemberében. Négy apró kölyök is ott didergett a fekete, szinte teljesen szőr nélküli anyakutya mellett, akit valószínűleg épp azért dobtak ki, mert bőrbetegnek gondolta a gazdája.

Már ha gazdának lehet tekinteni azt az embert, aki télvíz idején csak úgy eldob a mezőn egy beteg állatot. Betegnek gondolták a nyíregyházi gondozók is a kis, sovány kutyát, s megkezdték a kezelését.

– Megkapott minden gyógyító készítményt, amit a szoptatás mellett kaphatott, s gondoltuk, szépen elkezd majd pelyhedzni az új szőre – meséli a menhely vezetője, Novák-Hajtó Éva. – De semmi, egyetlen új szőrszál se jelent meg rajta. Az orvosunk alaposan megvizsgálta, a bőrbetegséget kizárta.

Arra tippelt, hogy valami kínai kopaszkutyavér lehet benne. Így írtunk a Noé Állatmentőknek, akik a fajtamentéssel foglalkoznak, s hamarosan meg is érkezett a titokzatos válasz: a közben Patsynek keresztelt kutyánk valószínűleg májzli.

Hogy micsoda?! – néztek össze a nyírségi állatmentők, akik ugyan mindenféle kutyával találkoztak már, a májzliról még csak nem is hallottak. Nem csoda. A magyar kopasz­kutyaként vagy sváb puliként is ismert kutyából talán még száz sincs nálunk, az ország egyik legritkább fajtája.

A nagy többség valószínűleg azt mondaná, ha látná, hogy nem valami szép jószág. Foltos háta, kopasz koponyája, combja talán még ijesztő is lehet annak, aki az agyontenyésztett ölebekhez van szokva. Viszont a nyírségi májzli aranyos, szófogadó, s rendkívül hálás minden simogatásért, dicséretért.

Nem sokat kaphatott belőlük, mert mikor megtalálták, félve húzódozott az idegenektől. De azért bízva az emberek jóindulatában, az alapítvány több más eb társaságában feltette az ő fényképét is a világhálóra, hátha lesz olyan örökbefogadó, aki épp egy kopasz sváb pulira vágyik. Meglepően sokan jelentkeztek, kiderült, vannak az országban, nem is kevesen, akik kimondottan szeretik ezt a fajtát.

Mert okos, hűséges, első osztályú munkakutya. Olyan, mint a rokonai, a puli, a mudi, csak nem olyan mutatós.

És többen is jelezték, ők szívesen magukhoz vennék Patsyt – tenyésztésre. No, azt már nem, mondták a nyíregyházi állatmentők, mert rendkívül rossz tapasztalataik vannak a magyar tenyésztők tevékenységéről. Közben a világhálón is folyt a diskurzus.

Abban mindenki egyetértett, hogy mindenképpen meg kell őrizni ezt a különleges fajtát, amelynek kellő menedzseléssel nagy esélye volna a nemzetközi elismertetésre is, mert ezt az FCI (a nemzetközi kutyaszövetség) máig nem tette meg.

Közben Patsyra is rámosolygott a szerencse. Jelentkezett a Dunakanyarból egy fiatal pár, mondván, büszke tulajdonosai már egy sváb pulinak, s ha az elfogadja, ők örömmel magukhoz vennék Patsyt.

Nemrég Nyíregyházán meg is történt a próba, a két kutya azonnal összebarátkozott. Így aztán Patsy ment Nagymarosra, ahol egy nagy kertben már a porta minden állatával összebarátkozott. A régi gazdájára már nem is ­gondol.