Őrizni és idézni a múltat

Hagyománytisztelet, hit és kreativitás. Tót felmenőitől ezeket az értékeket kapta örökül Markovics Anikó. A Pest megyei Őrbottyánban született, tízéves koráig együtt éltek a parasztgazdálkodó nagyszülőkkel. A hétköznapok a munkáról, a vasárnapok a templomról szóltak, a nagyszülők azt szerették volna, hogy Anikó kántor legyen. Alig volt ötéves, amikor megkapta élete első szintetizátorát.

Nagyapja kérte, tanulja meg a Csillagok, csillagok kezdetű dalt, nagyanyja pedig evangélikus énekeket hallgatott a legszívesebben. Aktív tagjai voltak a helyi gyülekezetnek, és próbáltak úgy élni, ahogyan azt a Biblia tanítja.

– Nagyapám maga készítette el a gazdaságban szükséges szerszámokat, mindig csodálattal néztem, hogyan kel életre a keze alatt egy-egy fadarab. Csinált nekem egy tanulópadot, szép zöldre festette. Idővel az öcsémet ültettem a helyemre, és sorra adtam neki a feladatokat. Zenei általánosba jártam, tanító néninek készültem, de nem vettek fel a főiskolára, végül a bankforgalmi szakközép után egy bankban helyezkedtem el. Szerettem a munkámat, de mindig hiányérzetem volt, tudtam, hogy nem igazán vagyok a helyemen. Férjhez mentem, két évig a fővárosban laktunk, de a szívem mindig visszahúzott a szülőfalumba. Én is azt vallom, hogy jobb otthon egy falat kenyér, mint bárhol máshol egy tehén – meséli Anikó élete fontosabb mérföldköveit.

Harmincéves korában megszületett a fia. Lett némi ideje az alkotásra, négyméteres faliszőnyeget varrni és régi bútorokat felújítani. Ezeken tanulmányozta, hogyan készítették az asztalt, a ládikát és a szekrényeket az egykori mesterek. Aztán jöhettek a saját tervezésű lámpák, asztalok, fogasok, tükrök és még számtalan használati tárgy, eleinte csak a család és a barátok számára, majd bátorították, hogy szélesebb körben is mutassa meg a munkáit. Mottója az újrahasznosítás és az egyediség, a lényeg, hogy a fa legyen a középpontban.

– Új életet lehelek régi használati tárgyakba, például a kaptafából lámpát, a gyaluból könyvtámasztékot készítek. De elég egy uszadékfa is a Duna-partról, amiből szobainas vagy tükörkeret lesz. Öt évvel ezelőtt egy smirglipapírral kezdtem, ma már olyan gyalugépem van, amivel egy háromméteres gerendát is megmunkálhatok. Mindent autodidakta módon tanultam.

Édesapám sokat segített, de eleinte furcsállta, hogy miért kell egy régi faszitából szélcsengőt csinálni. Asztalos ismerőseim mondták, nem tudnak még egy olyan nőről, aki hasonlóval foglalkozna. Nemrég egy olasz étterembe készítettem konzolasztalt azzal a díszítőelemmel, amit magam találtam ki. „Megvarrom” az asztal vagy más tárgyak szegélyét, vagyis sujtásokkal dekorálom – avat be a műhelytitokba Anikó.

– Járok a bolhapiacokra, nekem minden érték, ami még picit is használható. Többen megkeresnek, hogy a nagyszüleik egy-egy kedves tárgyát tegyem számukra is használhatóvá. A koronavírus-járvány előtt vá­­sárokba is jártam, szerettem azokat a beszélgetéseket, amikor valamelyik portékám családi történeteket, emlékeket ébresztett fel másokban. Édesapja azt is mondta, hogy nem tud olyan asztalosról, akinek legalább egy ujjperce ne hiányozna, de Anikó a legkisebb balesetet sem engedheti meg magának.

Pár évvel ezelőtt elérkezettnek látta az időt, hogy beteljesítse nagyszülei álmát. Egy vasárnapi istentisztelet után megkérdezte a lelkészt, hogy lehetne-e váltó kántor. Azóta minden második vasárnap ő orgonál a helyi evangélikus templomban.

– A liturgikus énekekben mindig otthon voltam, és a zenei iskola elegendő alapot adott ahhoz, hogy leülhessek az orgona elé. Csodálatos érzés, hogy az énekben és a zenében engem követ a gyülekezet. A hit nyugalmat ad. A családunk az eleve elrendeltetés elvét vallja, ami nem zárja ki, hogy az ember ne kereshesse meg a saját útját. Ha nem így lenne, nem lenne műhelyem, és ma nem lennék kántor.

Álmom, hogy olyan üzletet nyithassak Gödöllőn, ahol a vásárlók előtt készítem a munkáimat. A cégem neve egyszerű: Múltidéző. De nekem fontos, hogy ne csak idézzem, hanem őrizzem is a múltat.