Együttélősdi

Drága kincsem, galambocskám, / Csikóbőrös kulacsocskám! / Érted halok, érted élek, / Száz leányért nem cseréllek! - nótázgatott vígan Csokonai Vitéz Mihály. Meg is tanulta tőle minden magyar iskolás, hogy fiúnak, legénynek nincs nagyobb öröme a csikóbőrös kulacsocskánál. Elgondolkodám: hát az asszonyfélének vajon mi lehetne efféle kedvenc tárgya?
Drága kincsem, galambocskám... - szól énekem a mártogatós felmosórongyhoz, a vödrök vödréhez, ahhoz a fel- és lecsavarható rúdhoz tekeredő pamacshoz, amellyel randevúm mindennapi és mégsem hétköznapi.
Leszek a cselédje, felmosom az előszobát! - szólt valaha egy régi sláger, nálamnál is régebbi, láttam ósdi filmeken, ahogy dalolják a cselédek és a cselédsorban élő feleségek. Ott a hatalmas előszoba, térdepel az asszony, kezében súrolókefe, bele-belemártja a mosószeres vízzel teli vödörbe. Ha újra vizeznie köll, feltápászkodik, belemártja a kefét, és hajol vissza kúszópozitúrába súrolni. Jelkép ez, kérem, a női megaláztatás jelképe: cselédként csúszni a parkettán, földig hajolva az Ura és a Ház teendői előtt.
Jött a hatvanas évek felszabadító mozgalma, többé nőt nem láthat senki a földön csúszni-mászni! A vödör ugyanaz, a víz ugyanaz, a mosószer ugyanaz, de a nő - fölegyenesedett, és járni kezdett! A nők szabadalma: a partvis nyelére hajtogatott felmosórongy! Évtizedekig hű társunk volt; igaz, néha tologattuk az üres nyelet, mert a rongy beakadt a polc alá, néha túl sok vizet szívott, máskor túl keveset, ronda volt és gusztustalan - de a miénk...
Egyszer aztán mily öröm érte a magyar anyákat! Fedeles vödröket láttak furcsa, rácsos tetővel. Hozzá nyeles felmosórongyot adtak, és - csodák csodája - külön is megvehettük bármelyiket. Az ember csak gondol egyet, elég a kék korszakból, legyen piros vödör, piros nyelű felmosópamacs, és talál! Mit tudhat erről a rég múlt idők nagyija?
Óh, ha téged nem láthatlak, / Be óhajtlak, be siratlak! / S ha képed kezembe akad, / Szememből örömkönny fakad. Ami a férfiak öröme és könnye (a csikóbőrös boroskulacsocska), az a nők örömkönnye: a mártogatós felmosórongy, rövidebb nevén a mop. Utánozza az áldott emberi kéz isteni találmányát: a vödörbe mártod, bevizezi helyetted, a tetején kicsavarja helyetted, neked csak sétálnod kell a fodros-bojtos pamaccsal, és kész! Ez volt a nők újabb forradalma, a rendszerváltás dicsősége, a kilencvenes évek ajándéka. Köszönjük!
(Utóirat: Láttam egy amerikai filmet a harmincas évekből. Nicsak! Milyen felmosóronggyal küzd a katonafiú? Épp olyan vödörből csavarja ki a rongyokból csíkokra vágott pamacsot, mint amilyenről eddig regéltem. Hosszú út vezet hozzánk a tengerentúlról...)