Bár két történetünk főhősei közt az égvilágon semmi hasonlóság nincs, eseteik között nem nehéz párhuzamot vonni: mindketten azért kerültek összeütközésbe a törvénnyel, mert nem tudták tartani a szájukat.
Az egyik példázat szereplője falusi öregasszony, aki megorrolt a szomszédjában lakó középkorú nőre. (Talán azért, mert a szomszédasszony szeretőket tartott, és ez nem tetszett hősünknek.) Tény, hogy egy szép napon hajba kaptak, az öregasszony az ablakból kiabált, a fiatalabb meg az utcáról felelgetett vissza. Szó szót követett, a faluból a szájtátiak is odagyűltek, míg végül az öregasszony mérgében "ordas kurvá"-nak nevezte vitapartnerét, aki itt abba is hagyta a szópárbajt, és duzzogva elvonult. Az öregasszony napirendre tért a dolog felett, ám egyszer csak idézést kapott a bíróságra - ugyanis felmerült ellene a becsületsértés megalapozott gyanúja. Elképzelhetik megszeppenését, amikor kiderült, hogy ez komoly dolog. A törvény úgy fogalmaz ugyanis, hogy az követi el a becsületsértést, aki mással szemben a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ nagy nyilvánosság előtt. Azt, hogy mi számít nagy nyilvánosságnak, a bíróság dönti el az eset körülményei alapján - és most úgy ítélték meg, hogy egy ezerfős faluban húsz fő plusz az egész főutca: nagy nyilvánosság. Ahhoz pedig, hogy az említett kifejezés alkalmas a becsület csorbítására, nem férhetett kétség. Az öregasszony ugyan a lehető legenyhébb büntetést kapta, a megalázó és rémületes procedúra után mégis biztosra lehetett venni, hogy máskor inkább tízig számol, mielőtt kinyitná a száját.
Másik főszereplőnk egy bíró, aki kedélyes, bensőséges beszélgetést folytatott néhány cimborájával. Amikor a szó egy üzletemberre terelődött, bírónk megjegyezte, hogy az illetőt egyszer ő is elítélte már. Az üzletembernek a fülébe jutott a dolog, és hamarosan rágalmazás miatt ült bírónk, ezúttal a vádlottak padján. Rágalmazás esetén nem szükséges ugyanis nagy nyilvánosság: viszont nem elég sértő kifejezést használni, hanem becsület csorbítására alkalmas tényt kell állítani vagy híresztelni. De itt kell megkapaszkodni: ennek a ténynek nem kell hamisnak lennie ahhoz, hogy a rágalmazás mint bűncselekmény megvalósuljon. Vannak olyan esetek, amikor a bíróság vizsgálja azt is, hogy az elkövető hazudott-e, tévedett-e, tehát hogy sértő szavaiban mennyi volt az igazság - és ha igaza volt, nem büntetik meg. De a bíróság először azt vizsgálja, hogy közérdek vagy jogos magánérdek fűződött-e ahhoz, hogy ez a becsületsértő tény kiderüljön. Ha valaki elmondja a férjnek, hogy a felesége csalja: ez nem rágalmazás, ha igaz, mert a férjnek jogos érdeke fűződik ahhoz, hogy tudjon az ilyesmiről. Viszont ha valaki csak azért mondja el másnak, hogy X. Y.-t csalja a felesége, hogy együtt jót kuncogjanak - hiába igaz maga a tény, ez akkor is rágalmazás.
Másról rosszat mondani csak nagyon alapos okkal szabad. Mert a törvény nemcsak a rablókat és gyilkosokat üldözi, hanem a rosszindulatú locsogó-fecsegőket is.
