Korcsmasirató

A bornemisszák azt hiszik, korcsmába berúgni jár az ember. Csodát! Hiszen berúgni a legegyszerűbb otthon. A legolcsóbb is. Mert a korcsmában százötven-százhatvan egy sör, s egy feles is majdnem annyi. Ez már eddig három százas! A boltban viszont van nyolcvan forintért is sör, háromszázért pedig kétdecis dugaszolt pálinkát kapni.
Ám más az, amikor otthon, egyedül iszik az ember. És más, amikor a pultnak támaszkodva meghányja-veti a világ sorsát. Mi havonta-kéthavonta Szatmárban, egy kis Tisza-parti falu korcsmájában tárgyaljuk meg a világ dolgát. A helyi cimborák majd' mindennap, mi, városiak ritkábban. De ugyanott folytatjuk mindig, ahol abbahagytuk. Van köztünk traktoros, építész, növényvédős, tanító, fuvaros; de a legtöbb azért a munkanélküli. Keveset isznak, keveset beszélnek. De azért nekik is megvan mindenről a saját véleményük. Csak egy kicsit halkabb a többiekénél.
Egyik oldalt nagy kert, terasz, diófák, a másikon meg a víz. Tökéletes összhang. Ha valaki unja a nagy politizálást, csak fogja magát, s átballag a gáton. Megrághatja a hallottakat.
Mondjuk azt, hogy milyen sokat köszönhetünk az uniónak. Mi például egy teljesen új korcsmát. Igaz, hogy nekünk a régi is tökéletesen megfelelt. Béni, a korcsmáros is ragaszkodott volna hozzá, de állítólag nem volt EU-konform. Be kellett zárni. (Nem Bénit, a korcsmát.) S ha már bezárták, le is bontották, pár hete lett az új készen. Több mint hárommillióba került.
Igaz, gyönyörű. Hófehér pult, vadonatúj asztalok, székek, műanyag ajtók, ablakok, angolvécé, kézmosó... Ez már elmehet bárhol, Dijontól Sevilláig, Duklától Freiburgig mindenütt. Mégis, valami hiányzik belőle, de nagyon.
{p}
- A lélek, cimbora, a lélek! - hajtogatják a barátok, s még Béni is zsörtölődik.
- Nem az igazi ez már, pajtás! - mondja. - Olyan, mintha valami idegen helyen lennék. Szabályosan fázik itt az ember.
Hideg van tényleg, pedig csukva az ajtó, az ablak. Nincs már szükség félóránként szellőztetni. Gázfűtés van, nem füstöl a kályha. Még cigarettafüst sincsen. Pedig ez nem is uniós követelmény. Ám Béni a nyáron nagyon megharagudott a cigarettára. Reggel volt, még üres a korcsma, amikor két fiatal srác lépett be hozzá. Idegenek voltak, biztos vízitúrások, gondolta Béni, és megkérdezte, mivel szolgálhat. Két feles, mondták a fiúk, s nagyot kacsintottak. De ha lehet, a hazaiból. Béni megnézte rendesen a két srácot, s úgy döntött, ezektől nem kell félni. Elővette hát a saját szilvapálinkáját. Aztán megkínálta őket egy-egy szál ukrán cigarettával. És nemsokára fizethette a százötvenezer forintos büntetést a jövedéki termékek engedély nélküli árusításáért. Mert a "srácok" civilbe öltözött vámosok voltak.
Azóta a korcsmából ki van tiltva mindenféle cigi, és Béninek a kömörei szilvapálinkájából is csak ritkán kapunk. Nagy bosszúság ez, mert a bolti pálinka nála is ihatatlan. Legalábbis a magyar. Az angol jó, az orosz is, de az nem pálinka. Hanem whisky és vodka, csak azok a falusi pénztárcából megfizethetetlenek. Így aztán mégiscsak marad a gyümölcsízesítésű szeszes ital meg a sör, melyek kombinációja garantálja a másnapi fejfájást.
Még csak most esteledik. Várom, hogy kiürüljön a korcsma. Mert jön a csorda, a férfiaknak most otthon a helyük. Majd később visszatérnek, lehet folytatni a diskurálást. De most muszáj menni. Ám mozdulatlan a közönség. Pedig a kolomp már itt szól a nagy fák alatt, és már Tóni, a csordás is itt issza a felesét. Hát a tehenek? - nézek rá értetlenül, de ő csak legyint szomorúan. Nincs már itt, hallod, csak hét. Az egész faluban hét összesen.
- Nagyot fordult erre a világ, pajtás! - sóhajt Béni, aztán kimutat a kertre, amikor nyitnám a plafonig kicsempézett vécé ajtaját. - Ott, pajtás, ott!
Van valami megnyugtató a szavaiban. Azért mégse változott meg minden a korcsmánkban. A vizelde kint az udvaron a régi.