Ki mint veti ágyát...

Kiokoskodták, hogy az úgynevezett kiflipózban alvók közül az az odaadóbb és aktívabb fél, aki testével "kifliként" öleli körül hátulról a párját. A nászéjszakákat idéző összeölelkező, egymásba fonódó alvási pozitúra főként a fiatal szerelmesek vagy az ifjú házasok kiváltsága - ez a lángoló szerelem, a tökéletes nemi élet csalhatatlan visszaigazolása.
Más a helyzet, amikor a párok úgy fekszenek egymás mellett, úgy szenderülnek álomba, hogy épp csak megérintik a másikat. Nyugalom, még ekkor sincs különösebb probléma! Ilyenkor arra kell gondolni, hogy mindkét fél ragaszkodik a szabadságához - szerencsés esetben még egymáshoz is.
Mélyebbek az érzések, színesebb a szexuális élet, ha a nő párja mellkasán pihenteti fejét. Ha a férfi ezt nem hárítja el, szinte bizonyos a ragaszkodása. Az ilyen párok fontosnak tartják a másik védelmét is.
Lazább a viszony, de nem szeretetlen, amikor egymásnak hátat fordítva, kissé egymáshoz érve alszunk el. Az intimitásban, az egymás iránti érdeklődésben legtöbbször ilyen esetben sincs hiba.
Ha viszont egy ágyban, de egymástól jó messzire elhúzódva alszanak a felek, már jó ok van az aggodalomra. Legyenek résen, mert az elhidegülés biztosan kezdetét vette. Az így alvó pároknak vélhetően napközben is problémájuk van egymással, de gondjaikról nem mindig tudnak (vagy nem is akarnak) őszintén beszélni. Esetükben a testi kapcsolat sem az igazi, ráadásul csak ritka "vendég".
Nehezebb következtetést levonni abból, amikor külön szobában vagy egy helyiségben ugyan, de másik fekhelyen térnek nyugovóra a társak. Vannak, akik szerint ez csupán a nyugodt alvás elősegítője; főként akkor, ha az egyik fél erősen horkol. Mások viszont az elhidegülés első jelének tekintik a külön szobában alvást; ha nem is hűlt ki végképp a kapcsolat, mindenesetre elgondolkodtató a "jó éjt"-puszi utáni elválás. Lángoló szerelemről ilyen pár esetén már szó sincs, még akkor sem, ha néha egy-egy szerelmes órára egymásra találnak.
A kutató szakemberek szerint alvási szokásaink, az ölelés iránti igényünk a gyermekkorunkra vezethető vissza. Sok mindent meghatároz annak az élménye, hogy milyen odaadással tartott karjában annak idején édesanyánk: babusgatott-e, ringatott-e bennünket, ha sírtunk, vagy ránk zárta az ajtót, hogy ne is hallja a bömbölésünket. Akiknek az utóbbiból jutott gyakrabban, azok nem feltétlenül vágyódnak arra, hogy szoros testi közelségben legyenek a kedvesükkel - akár alvás közben, akár az utcán, egymás mellett sétálva.
Van, akinek az ölelés, a túlzott ragaszkodás a személyes szabadság fenyegetettségét jelenti. Valószínűleg őszintén szeretnek bennünket, de az önállóságot nálunknál is jobban kedvelik...