Új rovatunk: Kinek mondjam el?

Kedves Szerkesztőség!
Én egy szomorú nagymama vagyok. Nem tudom magam túltenni azon, hogy nincs elég pénzem az unokáimra. Egyetlen fiam gyerekeiről, egy ötéves kisfiúról és egy hétéves kislányról van szó, akik amúgy nagyon tündériek. A szülők jó anyagi körülmények között nevelik őket, megvan mindenük, divatos ruhák, saját számítógépek, legújabb játékok, tengerparti nyaralás. Én vidéken élek, egy kis parasztházban. Sokat dolgozom, hogy a nyugdíjamat kiegészítsem: nagy kertem van és állataim (disznók, csibék és néhány nyúl), de ki tudja, még meddig, már ezekkel sem éri meg foglalkozni. Látom, hogy így sem tudok versenyezni a nászasszonyomékkal. A menyem családja ugyanis jómódú. Ráadásul ők is a városban élnek, közel a fiamékhoz, jobban tudják, hogy mi kell az unokáknak. Mindig kapnak tőlük valamit, vagy új játékot a számítógépükre, vagy a tévében reklámozott, legújabb édességet. Nem csoda, hogy a gyerekek szívesebben mennek hozzájuk. Igaz, ezt nekem ők még soha nem mondták, de milyen egy gyerek? Nagyon is érthető, ha oda húz, ahol kap valamit, és sajnos én nem tudom őket ajándékokkal elhalmozni. Azért írtam Önöknek, mert hátha van valami jó ötletük! Annyi otthoni kereseti lehetőségről hallok, csak nem tudom, hogyan lehetne bővebbet megtudni ezekről. Önök biztosan többet tudnak erről, kérem, segítsenek!
Üdvözlettel:
Egy szomorú nagymama

Kedves Nagymama!
Szándékosan hagytam ki a megszólításból a "szomorú" jelzőt, mert - talán a lelke mélyén Ön is érzi - nincs oka kesergésre. Van háza, kis gazdasága, anyagi biztonságban élő fia és - ahogy írja - tündéri unokái, akiket szüleik jó (sőt, a kelleténél talán kicsit jobb) módban nevelnek. Hogy nem tudja őket ajándékokkal elhalmozni? Na és?! Miből gondolja, hogy erre volna a legnagyobb szükségük? Pláne, ha a másik oldalról megkapnak mindent. Próbálja meg felidézni saját gyerekkorát és a nagyszüleit, én is Önnel tartok! Látom, ahogy izgatottan számoljuk a mamával, hány tojást adtak a tyúkok, hallom, ahogy sikítok, mikor elvágja a csibe torkát. Hallom a fiatalkoráról szóló, ezerszer elismételt, de soha meg nem unható történeteket. Feléled a sezlonyon az egyszemű, rongyos maci, akivel mindig megszöktünk a délutáni szunyókálásról, miután elaltattuk a mamát. Soha nem lehetek eléggé hálás azért, ahogy simogatta a homlokom, mikor beteg voltam, ahogy büszkén csillogott a szeme a sikereimnél. És azért, hogy megtanított lekvárt főzni, sárgarépa-főzeléket készíteni, horgolni meg imádkozni. Ajándékokat is kaptam tőle, bizonyára. De hol vannak azok mindehhez képest?! Úgyhogy, kedves nagymama, ne becsüljük alá a gyerekeket, a szeretetük nem megvásárolható. Nyújtsa hát azt az unokáinak, ami a számítógépes-divatos világukból biztosan hiányzik: vigye ki őket a kertjébe, az állataihoz, főzzön és süssön rájuk és velük, menjenek ki a természetbe. És ne törje a fejét otthoni gyöngyfűzésen vagy borítékoláson, amiből - ha látástól Mikulásig dolgozik - talán vehet nekik egy újabb csodajátékot, amire másnap már rá se néznek. Csempéssze inkább az életükbe a vidéki nagymamák semmivel nem pótolható ajándékait!
Szeretettel:
Kemény Krisztina