Kinek mondjam el?

Családi körKemény Krisztina2006. 03. 17. péntek2006. 03. 17.
Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
A "Rezeda" jeligés, a Körös mellett élő hölgy írásához szeretnék pár mondatban hozzászólni. Meg kell mondanom, a levélhez mellékelt, verses formájú társkereső felhívás mosolygásra késztetett. Vajon az ilyen, hatvannégy éves anyuka mit gondol magáról? Azt írja, nem adja fel. Ez szép dolog, természetesen ne is tegye, de ne a szerkesztőséget okolja, ha nem jelentkeznek felhívására. Ez még nem jelenti azt, hogy nincs rendes férfi ebben az országban. Nem tudom, ki lehet ez az asszonyka, de igazán sajnálatra méltó élete volt. Írta, hogy féltékeny férje késsel, baltával várta haza. Ez azonban csak az egyik fél érvelése. Önmagáról viszont nem írt, csak másoktól várja el, hogy hibátlanok legyenek. Úgy is lehet értelmezni, hogy neki csak a szerelem kell, a többi majd valahogy összejön. Aranyos Krisztina! Én úgy ítélem meg, hogy első a szeretet, tisztelet, megbecsülés, odafigyelés a másikra, a mindenkori önzetlen segítség, és ha ezek megvannak, akkor a szerelem is csodálatos érzés, mert szívből, lélekből lehet a másikat szeretni.
Tisztelettel:
H. István

Kedves H. István Úr!
Azt hiszem, Rezedát kicsit szigorúan ítélte meg. Hiszen valljuk be: mindannyian voltunk már igazságtalanok. Elkeseredésünkben könnyen kimondunk olyan mondatokat, amelyeket magunk sem gondolunk komolyan. Ilyenkor fittyet hányunk arra, hogy ezzel megbánthatunk másokat. Mindazonáltal az Ön írásából is jól látszik, mennyire veszélyes, ha valaki - mint Rezeda is tette - általánosságban mond elítélő véleményt ("az egyedül élő idős férfiak mind önzőek"). Ezt ugyanis sokan joggal kérhetik ki maguknak.
Van azonban egy gondolat írásában, amely mellett nem mehetek el szó nélkül: "Vajon az ilyen, hatvannégy éves anyuka mit gondol magáról?" Tudja, én soha nem értettem egyet azzal, hogy a kor bármiben is akadály. Sőt! Csak tudni kell elfogadni és kezelni. Mindig becsültem azokat az embereket, akiknek időskorukban is voltak céljaik. Ismertem például egy hetvenkét éves francia hölgyet, akkor kezdett spanyolt tanulni. Egy ötvennégy éves ismerősöm most szeretne környezetmérnöki diplomát szerezni. Nemrég jártam a pécsi NET-Nagyik Egyesületénél, ahol internetező nyugdíjasokat találtam. Egy januári bálban pedig nem tudtam levenni a szemem arról a nyolcvannégy éves házaspárról, amely hajnalig a táncparketten ropta. Mindig felderülök a turistabuszokból kiszálló német nyugdíjasok színes kavalkádjától is.
A sort biztosan Ön is tudná folytatni, én is szívesen tenném, mert ez a téma mindig lázba hoz. Nagyon erős meggyőződéssel vallom ugyanis, hogy soha nem késő. Mondhatják, könnyen beszélek, ezért saját példát is említek: huszonnyolc évesen kezdtem szalontáncolni a férjemmel, aki akkor már harmincnyolc volt. Senki nem tudott volna lebeszélni arról, hogy - még ha két évtizeddel megkésve is, de - megvalósítsam gyermekkori álmomat. Persze tudom, hogy egy küzdelmekkel, csalódásokkal teli hosszú élet után, netán testi kínoktól, anyagi gondoktól sújtottan nagyon nehéz felébreszteni bárkiben is az egészséges életösztönt. Ha azonban valakiben - mint Rezedában is - mindezek ellenére mégis megvan, azt az embert csak csodálni tudom.
Üdvözlettel: