Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Száz évvel ezelőtt az utód vagy akarva-akaratlan ősei örökébe lépett, vagy kiközösítették. Az a kor mégis biztos családi, társadalmi tartóerőt, elveket, szokásokat adott a fiataloknak. Sok család őrzi még ezeket az értékeket, de ma valahogy köddé vált a társadalom ható- és kötőereje. Egyénekre bomlott szét, s ki-ki a maga boldogulásának útját járja. Mit tehet egy fiatal ma, amikor döntenie kell sorsáról, de a régi elvek és értékek (család, haza, áldás) a levegőben lógnak, újak pedig még nincsenek?
Mikor a szülői háztól elszakadva saját utunkra léptünk, nagy tervekkel, úgy gondoltuk, nincs szükség a régmúlt értékeire, mert tudjuk, merre akarunk menni. Aztán hamar rá kellett jönnünk, hogy elképzeléseinket alapok nélkül az első szél szanaszét szórja. A régit eldobtuk, az új meg használhatatlannak bizonyult. Mégsem bánhatjuk, ha ilyenformán alakulnak a dolgok, mert rákényszerülünk, hogy a külső biztonság mellett valami mást is keressünk. Csak annak van elég bátorsága új utakat is bejárni, akiben valahol belül van egy szilárd pont. Nyugalmunkat pedig az egyetemes igazságra alapozhatjuk, ami független mindenkitől, mégis mindenkié. Meglelésére szükség van, de kérdés: hogyan? Mivel mindenkiben és mindenben megtalálható, így ismernünk kell önmagunkat, a többi embert és a környező világot. Amikor az utcán céljukat vesztett, lézengő embereket látunk, méltán elcsodálkozhatunk: semmire sem kíváncsiak?
Érdekelne, másoknak mi erről a véleménye.
Üdvözlettel:
Sz. E. (23 éves)

Kedves Sz. E.!
Anélkül, hogy egy szóval is cáfolnám az útkeresés nehézségét, inkább a szépségét és izgalmát emelném ki: örüljünk, hogy van lehetőségünk választani, és élvezzük a célhoz vezető út kalandjait. A mi húszas-harmincas korosztályunknak ugyanis az ölébe pottyant, amiért az előző generációk még harcoltak, és amiről ők csak álmodozni tudtak: a szabadság. Amikor mindez még távoli délibábnak tűnt, talán nem is gondolták, hogy óriási terhet is kapnak hozzá: a döntés és felelősség terhét. Valóban, most már sokkal kevesebb a kijelölt út, az eleve elrendelt sors.
De cserélne-e valaki bármelyik ősével? Gondoljuk csak végig, mennyi művészi alkotás szól a kijelölt úttal szembeszegülő, tragikus sorsú hősről! El kell fogadnunk, hogy a mindent felforgató változásnak ára volt: következtében ma társadalmi szinten sok olyan érték félredobva hever, amelyet tényleg kár lenne végleg szanálni. De hangsúlyozom: csupán társadalmi szinten van így. Mert a kisebb közösségekben számos biztató jelét látom annak, hogy az említett értékek igenis a helyükön vannak, mindenkori, stabil fogódzót adnak a fiatalabb és idősebb helykeresőknek egyaránt. Kevesen vannak ugyanis, akik külső kapaszkodók nélkül is megállnak. Nagyon bízom abban is, hogy ezek a normák idővel a társadalmi értékrendbe is visszakerülnek, mert egyre többen belátják, hogy nélkülük kiüresedik az élet. A mi feladatunk is (kinek-kinek a maga helyén), hogy segítsük ezt a folyamatot.
Végezetül: az egyetemes igazság keresését túl nagy célnak tartom. Én beérném azzal, ha a sajátomat megtalálnám, és a másokét mindig megérteném.
Üdvözlettel: