Nékik nyitva a menny

A megsárgult könyvlapokon Brankovics György számol be a melanézekről, akik igen kedvelik a harcot, no meg a foglyok húsát. A szigetre érkezett: 1858. Megették: 1864. A megörökített sírfelirat szerint nem sok szerencsével járt az a misszionárius, aki majd százötven esztendeje Vanuatura érkezett. Szerencsére az Ausztráliától több mint 1700 kilométerre fekvő, 82 szigetből álló államban ma már nem divat a kannibalizmus - bár épp csak három évtizede szoktak le róla. Egy mai utazó, Bary Eszter néhány éve még találkozott olyan helybelivel, aki egykor evett embert.
A régi könyv szerint a melanézek aránylag későn házasodnak, és csak a tetovált (ahogy maguk közt mondták: pettyegetett) lányok mehetnek férjhez. Azok a hajadonok, akik a test eme nagyon költséges szépítési módját nem bírták megfizetni, bizony örökre lemondhattak a házasságról. Többnejűség uralkodott közöttük, ám sok megszorítással. A nő például még a férje étkezésén sem vehetett részt, és a teremtés koronája rendszeresen - ha nyugalomra vágyott asszonyaitól - a közösségi házban töltötte az éjszakát.
Nem volt kimondottan "nőbarát" a halálról kialakult szokásrendjük sem. Az asszonynak önként követnie illett az elmúlásba elhunyt férjét. Csak nős férfi juthatott a mennybe, s a frigyről bizonyítékot is kellett vinnie. Ezért aztán asszonyokat öltek le "tanúnak", amikor megözvegyültek. Úgy tartották, ha mégis agglegény kísérelne meg bejutni, akkor egy nagyasszony istennő - aki minden nőtlen férfinak ellensége - azonnal elébe toppanna, és darabokra tépné a vakmerő betolakodót. Csoda-e, hogy a férfiak vallásos félelmükben tűzzel-vassal igyekeztek igába hajtani a fejüket?!
A vanuatui kormány 1995 óta elítéli a nők elleni diszkrimináció minden formáját, de Bary Eszter beszámolója szerint mind a mai napig a férfi áll a család és a közösség középpontjában. A férfivá érés bátorságpróbája melanéz kivitelben mondhatni életveszélyes: liánt kötnek az illető bokájára, és egy fából tákolt torony tetejéről lelökik, úgyhogy fejjel lefelé, a földtől pár centire kell himbálóznia.
Két nagy kőzetlemez találkozásánál fekszik a sziget, nemritkán naponta többször megremeg itt a föld. A téglaházak nem bírnák a "gyűrődést", ezért a városokban könnyűszerkezetes épületeket emelnek, a dzsungelben pedig bádoglemezekből építkeznek. A nagyobb településeken buszok járnak - csak azt nem tudni, pontosan mikor. Ha valakinek mégis sikerül elcsípnie egyet, az az utca és a ház leírása alapján (házszám ugyanis nincs) a küszöbig viszi.
A melanéz barátságos nép, mindenki mindenkinek köszön, egy kisebb séta alatt kiszárad tőle az ember szája. Talán a szavatartásuk hagy némi kívánnivalót maga után: ha valaki azt ígéri, percek múlva jön, öt perctől három hétig terjedő időn belül bármikor felbukkanhat. A közbiztonság meglehetősen jó. Egyetlen veszély leselkedik a gyanútlanul bámészkodókra: a fákról lehulló kókuszdió...
{p}
Tass Eszter pakisztáni friss élménybeszámolóját nem könnyű összevetni Brankovics egykori leírásaival, ugyanis a muszlim állam csak 1947-ben jött létre. A XIX. századi utazó elismerően szól a mai szomszéd afgánokról, akik akkoriban az összes ázsiai nép közül egyedül ismerték és tisztelték a szerelem szó jelentését. Az afgán is vásárolta ugyan a nejét, mint a többi mohamedán, de a szív szerinti házasságok sem voltak ritkák. Az asszonynak férje halála után annak fivéréhez kellett nőül mennie, ha a házasság magtalan volt - megengedhetetlen ugyanis, hogy egy frigy ne vigye tovább a család dicsőségét.
India küszöbéig, Kasmírig eljutván (ma a terület egy része Pakisztánhoz tartozik) 1882-ben szűkszavú "ítéletet" szűrt le a szerző a helybeliekről: a férfiak hazugok, álnokok és alattomosak, a nők pedig élvetegek, túlságosan érzékiek, de eszesek.
Nyomát sem lelte a hajdani szigorú bírálat igazságának Tass Eszter, aki nemrég hónapokat töltött a több ezer éves hagyományokkal bíró, fiatal államban. Európai, különösen női szemmel nézve különleges és talán kicsit félelmetes világ fogadta a mai Pakisztánban. Az egyszerűség és a kíváncsiság kedvéért maga is csadorban, haját és arcát eltakarva, szemét lesütve járt az utcán, férje mögött két lépéssel. Csak nagy ritkán állt szóba idegen férfiakkal, ahogy egy asszonytól a Korán megköveteli, hiszen a nőnek még a buszon is tilos leülnie ismeretlen férfi mellé.
A muzulmán férfiak azt állítják, hogy e korlátozásokkal a nőket nem megfosztani akarják valamitől, hanem így fejezik ki tiszteletüket és védelmezik őket. Ezeknek a nemes elveknek azonban áldozatul esik többek között a nők iskoláztatása is, a családok ugyanis ódzkodnak egyetemre engedni lánygyermeküket, hisz ott az előadótermekben fiúkkal érintkeznének. Így marad a tudatlanság: az analfabéták aránya a nők körében 71 százalék.
Tévhit, hogy a pakisztániak barátságtalanok az idegenekkel. Még a szegény családok is fejedelmien látják vendégül a látogatót. A háziak mindig adni akarnak, ráadásul azt, ami számukra a legdrágább (legyen az akár maga az étel), és nagyon nehezen fogadnak el bármit is viszonzásul. Az iszlám családokban az asszonyok a gyerekekkel külön esznek, elképzelhetetlen, hogy a férfiak étkezésénél egy nő is jelen legyen, legfeljebb a tálat nyújtja be.
Pakisztáni ismerőseik őszinte sajnálatukat fejezték ki Eszternek, amiért húszévesen még nincs gyermeke, és megígérték, imádkoznak érte. Megköszönte. Hiábavaló lett volna elmagyarázni, hogy ő még néhány évig nem szeretne szülni. Úgysem értették volna.