Csak módjával a módival!

Mázlink van. Ilyen könnyen és egyszerűen még sosem érezhettük divatosnak magunkat. Az idei nyár ugyanis valóságos nosztalgiahullámot diktál. Legalábbis mifelénk.
De meg lehet-e mondani manapság, mi számít divatosnak? Egyre nehezebb. Régen, ha valaki külföldi útról tért haza, viszonylag egyszerűen leírta, mi a trendi Párizsban avagy Londonban. Manapság persze Milánó a divat fővárosa. Napjainkban nincs egységes módi, a "divatcsinálók" és a híres divatházak egymástól merőben eltérő kollekcióikkal próbálják magukhoz édesgetni a vásárlókat. Így ne csodálkozzunk, ha Európa vagy Amerika nagyvárosaiban más és más "egyencuccokban" flangálnak. Főként persze a nők. De lassan azt is megszokjuk, hogy a fiúk jó része épp most Che Guevara-arcos izompólóban jár.
Lássuk, mit álmodtak meg nyárra a tervezők mifelénk! A tavaszi fagylaltszínek (az almazöld, a fáradt rózsaszín és a lila) mellé már harsogóbb árnyalatokat. A minták leginkább a hetvenes években készült díszpárnák nagy virágos, lombos, bokros buja vonalait idézik. A borvörös, az aranysárga és a fűzöld mellett megférnek a laza tengeri vitorlázást idéző kékek is. Mi több, újra módi a tengerészstílus, így akár régi érettségizős matrózingünket is bevethetjük. Ismét divatos lett a puffos ujjú, kalocsai mintás hímzett blúzunk is, amelyben még az iskolai énekkarban daloltuk a Zúg a Volgát.
Akadnak, akik esküsznek rá, hogy a forró hónapokban a csokoládébarna meg a fekete lesz a trendi; igaz, a hőségre való tekintettel oldhatjuk némi fehérrel a komorságot. Nem hibázunk nagyot, ha olyan, fekete-fehér pettyes blúzba bújunk, amilyet már húsz éve is előszeretettel hordtunk. Előkaphatjuk fehér indiai ingünket, hippi módra kirojtozott farmerünket és a hajdani spárgatalpú cipőnket, amelyben még a bolgár tengerparton parádéztunk. "Újrafeltalált" szegecselt fapapucsunk ugyanolyan bokatörős lesz, mint egykoron.
Valószínűleg egyéb kincsekre is lelünk a régi ládákban. Meglepetés csak akkor érhet minket, ha megpróbáljuk belepréselni magunkat az elővarázsolt holmikba. Nosztalgia ide, retroláz oda, lássuk be, hogy egykori kedvenc forrónadrágunk - legfeljebb a tini lányunknak állna jól.
 "Lázas vagyok. Kitört rajtam a vásárlási láz, már fél napja kajtatok a városban, hogy találjak egy püspöklila körömcipőt. Hajt a vadászösztön, hogy megtaláljam azt az árnyalatot, ami épp a szoknyám színére emlékeztet. Miután megszerzem Őt, egyszer felveszem. Esetleg kétszer... Aztán feltöri a lábam, és bevágom a szekrénybe. Amúgy leértékelés van a kedvenc butikomban, néhány száz forintért hozzám vágnak egy halványzöld neccharisnyát. Napokba telhet, amíg ehhez illő körömlakkra lelek."
A vásárlási kényszer már nálunk is "törzskönyvezett" betegség. Büszkék lehetünk: nemcsak a csipszfogyasztásban, de ebben is utolérhetjük az amerikaiakat. Az USA-ban százból nyolc fogyasztó már kórosan sokat shoppingol, s a páciensek kilencven százaléka a gyengébb nemből kerül ki. Fölösleges lomokat a férfiak is vesznek (sarokcsiszolót, mutatós tipliket, spéci gumiragasztót vagy halkonzervet nagy tételben), a ruhákat, illatszereket és csecsebecséket válogató nők azonban mindenkin túltesznek. Egy átlagember a megvásárolt holmik tíz százalékát vágja rögtön sutba, azaz nem használja sohasem. A szenvedélybeteg vevők képesek akár ötven százalék fölé tornászni a fölösleges lomok arányát.
Az a mániákus pénzköltő, aki egy héten belül szert tesz öt pár cipőre, feltehetően adósságba veri magát, hacsak nem milliárdos filmsztár az illető. A pszichiáterek szerint a parttalan vásárlással önmagát vigasztalja az ember, s ha túl sikeresen teszi, akár függőséggé is fajulhat szenvedélye. A lélekgyógyászok aggódnak a tini lányokért, akik csapatostul járják az üzletközpontokat, plazákat, s ha a zsebpénzt bőven szórja a szülő, havonta több tízezer forintot is elköltenek rúzsra, szemceruzára és falatnyi trikókra.
Igazuk lehet a lélekbúvároknak. A minap egy cipőboltban két kamasz lány papucsokat próbált: lakkosat, aranyszínűt meg gyöngyöst. "Szeretethiányunk van, azért költjük a pénzt" - jelentette ki bölcsen az egyik, s kosarába süllyesztett három cipős dobozt. "Mit tegyek? Muszáj..." - tárta szét a kezét, majd elszántan elindult a kassza felé.

Botrány a strandon
Csíkosat vagy virágosat? Ma legfeljebb ezen töprengünk, amikor a szezonra készülve új bikinire vadászunk. Nem is hinnénk, milyen hosszú, rögös út vezetett e ruhadarab megszületéséig!
Bár állítólag már a rómaiak is ismerték a kétrészes fürdőruhát, a ma ismert bikini - amelyet egy csendes-óceáni korallzátonyról neveztek el - nem idősebb hetvenévesnél, egy hollywoodi sztár hozta divatba. Előtte évszázadokig Ádám-kosztümben merültek a tavakba és medencékbe Éva lányai. A budai Rudas fürdőben 1866-ig elfogadott volt, hogy együtt és ruhátlanul pancsoljanak a nők és a férfiak. Később szigorúbbak lettek az illemszabályok. A XX. század elején a katolikus Egerben vitától volt hangos a sajtó. Felborzolta a kedélyeket, vajon egy püspöki székhely s egyben iskolaváros megengedheti-e magának azt a szabadosságot, hogy strandot nyisson.
A középkorból "örökölt" fürdőing egészen a XIX. századig tartotta magát, ekkor azonban vastag vászonból varrt, fodros öltözetbe bújtak a nők. Később testhez simuló gyapjúruhát hordtak a vízben. Ez bizony nem lehetett kellemes, mert megszívta magát vízzel, nehezen száradt, ráadásul az úszást is akadályozta.
Az 1900-as évek elején a magára valamit is adó úrinő komoly felszereléssel indult a partra. Viseletéhez a vízi kesztyű és fűző is hozzátartozott, persze az elengedhetetlen vízi cipő és a szigorúan fekete harisnya mellett. A hölgyek lehetőleg nem otthonról hozták, hanem az üdülőhelyen vásárolták a "vízi toalettet", hogy megfeleljenek az idény divatjának. A kötelező harisnyadivat egészen 1925-ig tartotta magát, amikor is a nők végre ledobták az izzasztó viseletet. (Hogy milyen érzés lehetett harisnyában napozni, arról nem szólnak a tudósítások.)
A XX. század lassan kivetkőztette a nőket: 1908-ban leszámoltak a bő fürdőköpennyel, s csak hosszú ujjú napfürdőző inget hordtak, azt is néhány éven belül ujjatlanra cserélték. Az 1910-es években a férfiakéhoz hasonló dresszben feszítettek a lányok. Egy szegedi színésznő például akkora feltűnést keltett kihívó fehér selyemtrikójában, hogy a felháborodott rendőr kiparancsolta a tiszai strandról. Az 1920-as években új napfürdőző darab borzolta a kedélyeket: a kivágott, overallra emlékeztető strandpizsama.
Ugyancsak színésznő követte el a következő, forradalminak számító lépést is: a pesti Muráti Lili 1933-ban nem átallott kétrészes fürdőruhába bújni. A korabeli sajtó gúnyosan cikkezett e merészségről: "Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy megjósoljuk, milyen lesz a jövő szezon stranddivatja. Egy középen csomózott zsebkendő a kebel számára, egy másik a nadrág helyettesítésére. Ügyes hölgyek férjük nyakkendőjéből is csinos fürdőruhát készíthetnek" - élcelődött egy orvos 1935-ben.
Jóslata mára valóra vált. Sőt! Egy monokinihez már a ház urának nyakkendőjére sincs szükség, hiszen a divatos tanga alsókhoz akár a férj cipőfűzője is elég.

Nyári demokrácia
"Hát nem remekül csinálja ezt a nyár? Kitűzi az égre az égető napsugarakat és tűznyilaival addig ostromolja a földi halandókat, mígnem sutba dobják az összes drága ruhadarabokat. A gőgös, pökhendi bundák kénytelenek nyugdíjba menni és naftalinos álmukat alusszák hűvös barlangjaikban, a drága selymek és finom angol szövetek is szabadságot kaptak pár hónapra és átvette uralmát a könnyű vászon, a batiszt, a kreton és ezzel bevonult a nyárba a demokrácia.
(...)
A szépség, ifjúság, erő és vitalitás diadalmaskodik itt a pénz és a születési előjogok fölött, a test őszintesége letöri a ruhaprivilégiumok uralmát.
Előre hát, kis pénztelen trónkövetelők, mert gyorsan tűnik a nyár és az ősz könyörtelenül beöltözteti a szegényeket kopott és elrútító egyenruhájukba."
(A Párisi Divat 1938. július 1-jei számából)