Jogi esetek

Egy nagy cég tápot szállított egy kisebbnek. A kisebb már egy ideje csőd közelben tántorgott, nem tudott azonnal fizetni, de csak akkor volt reménye a fennmaradásra, ha folytatja a gazdálkodást. Ezért a tápot szállító vállalat biztosítékot kért.
A kisebb cég egy harmadik szereplőtől, egy mezőgazdasági vállalkozótól vásárolt gabonát, amelyet ugyan még nem fizetett ki, de már a tulajdonába került. Biztosítékul - bár továbbra is a mezőgazdasági vállalkozó raktárában állt - ez a kukorica szolgált. Vagyis: ha a tápért a kis cég nem fizet, akkor vételi jogának gyakorlásával ezt a gabonát megszerzi a szállító nagy cég.
Amitől a nagy cég tartott, be is következett: a kisebb cég nem fizette ki a táp árát. Ment volna a tápkereskedő a mezőgazdasági vállalkozó raktárába a biztosítékul szolgáló kukoricáért - csak jegyezzük meg, nem egy-két zsákról, hanem súlyos száz tonnákról beszélünk -, ám az már eladta a gabonát másnak. Ugyanis a kis cég neki sem fizetett, ezért ő felmondta a szerződést, és a kukoricát szépen elpasszolta.
A kis cég ugyanis időközben felszámolás alá került.
A tápot szállító vállalat számára megnyílt a dilemma: hogyan jusson hozzá a leszállított áru ellenértékéhez? A kis cégtől hiába kéri, azt már a hitelezők szerteszét viszik. Egy módon kaphatja meg azt, ami jár: ha kifizetteti azzal a mezőgazdasági vállalkozóval, aki a biztosítékul lekötött gabonát eladta másnak.
A követelő is jól tudja, hogy ez igazságtalan eljárás, hiszen azt a kukoricát a tápot megvásárló, bajkeverő cég nem fizette ki. Ámde olyan szerződést kötött, amely szerint a gabona az aláírás pillanatától a vevő tulajdonába kerül.
Aki gazdálkodással foglalkozik, az tudja, hogy a kölcsönös rászorultság miatt a felek könnyen engednek formaságokból. Itt jött valaki, aki kicsit magasabb árat kínált, cserébe olyan feltételt szabott, hogy a gabona minél hamarabb kerüljön a tulajdonába, hiszen a tápvásárláshoz kellett egy nagy értékű tulajdon, ami biztosítékul szolgálhat a vételár kifizetéséig.
Ezzel a trükközéssel a kis cég nagy összegű adósságát rálőcsölte egy balekra.
Az elsőfokú bíróság hozta a papírformát. Kimondta: a mezőgazdasági vállalkozó tudott arról, hogy ez a gabona biztosítékul van lekötve, és rögtön a nagyvállalat tulajdonába kerül, ha a kis cég nem fizet. Ezért nem lett volna szabad eladnia a kukoricát. Következésképpen a vállalkozó fizesse ki a tápszállítót, aztán a kárát a többi hitelezővel együtt követelje a csődbe jutott kis cégen. Fusson a pénze után - feltehetőleg hiába.
A másodfokú eljáró viszont úgy döntött, hogy egy formaság hiányával torpedózza meg a keresetet. A vételi jogot, vagyis opciót nyilatkozattal gyakorolják, ilyen, szabályos nyilatkozatot azonban nem tett a nagyvállalat azelőtt, hogy az adásvételi szerződést a másik két fél felbontotta volna.
Ez a jogi érvelés - véleményem szerint - nem minden tanács előtt állná meg a helyét. Bár kétségtelenül igazságos, de ritka mázlista befejezés a mezőgazdasági vállalkozóra nézve, aki ugyancsak figyelmetlenül kötött adásvételi szerződést.
Szomorú viszont a nagyvállalatnak, hiszen a többi hitelezővel állhat sorba a kis cég romjai fölött. Ám túléli ezt a rosszul sikerült üzletet, amely a mezőgazdasági vállalkozóra nézve végzetes lehetett volna.