Én innen nem térek vissza

Czigler Dezsőné szájából hangzanak el a mondatok. Tahiban beszélgetünk, a Pilis oldalában, egy csodálatos panorámájú házban. Halál közeli élményének feljegyzéséért érkeztem a Duna-parti településre, ám közben különösen nehéz életébe is beavat. Mire véget ér a beszélgetésünk, világossá válik számomra, hogy a kettő nem választható el egymástól.
De haladjunk sorjában. A naptár 1983. május 20-át mutatott. Czigler Dezsőné az unokatestvérét kíséri ki a vonathoz a Déli pályaudvarra.
- Te - mondja az asszony a rokonának -, olyan zsírszaga volt annak a konyharuhának, amit a pincér hozott, hogy az arcom elé tartsad!
- Honnan tudod? Hiszen nem is voltál magadnál.
- De éreztem. Meg láttam is magam felülről. Nemcsak magamat, az egész épületet.
- Úristen, Zsuzsa! Hiszen te akkor egy kicsit meghaltál tegnap.

*

Az első különös jelet Czigler Dezsőné a szentendrei laktanya előtt érzékelte.
 - Én innen nem fogok visszajönni kocsival - villant át rajta.
Nem tudta hová tenni a gondolatát, ezért nem is törődött vele. Unokatestvére Zalaegerszegről érkezett, őt kalauzolta a városban. Délelőtt megnézték a Kovács Margit Múzeumot, majd valamivel egy óra előtt beültek a Görög Kancsóról elnevezett étterembe.
A második fogásnál tartottak, épp a húst vágta Czigler Dezsőné, amikor a keze megállt a levegőben. Úgy érezte, lassan emelkedni kezd. Két oldalán fény jelent meg, amely emberi alakot formázott. Édesanyja és nagymamája. Együtt emelkedtek tovább. Látta magát, amint ül az asztalnál, aztán a konyhát, a többi helyiséget.
Az unokatestvére mindebből csupán annyit érzékelt, hogy megmerevedve ül az asztalnál.
- Hozzanak gyorsan vizes ruhát! - kiáltott a pincérnek.
A pincér szaladt a konyharuhával, de közben a másik asztalnál ülő férfi is hozzájuk lépett.
- Orvos vagyok - fogta meg az asszony pulzusát.
Az orvos azonnal mentőt hívott.
- Velünk kell jönnie - mondta a mentős a rokonának.
- Miért kellene? - akarta mondani. - Hiszen nincs semmi bajom. - Hang azonban nem jött ki a torkán.
A rendelőből a kórházba került, ott jobban lett, s közben lassan megjött a hangja is. Elengedték. Másnap hazautazott az unokatestvér, ekkor mesélte el, mi történt vele.
A pályaudvaron egyre elviselhetetlenebb fejgörcs lepte meg, ezért nem haza indult, hanem vissza a kórházba. Három hétig vizsgálták. Az egyik agyi erén daganatot találtak, négy-öt centimétereset, olyan helyen, ahol nem lehet megoperálni. Munkaügyi főelőadóként nem dolgozhatott tovább, ezért leszázalékolták. Így nem lehet élni, gondolta magában. Vagy végez magával, vagy úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
- Az utóbbit választottam - meséli. - Édesanyám ebben is segített.
Az édesanyja 1945 márciusában halt meg. Teskándon laktak, Zalaegerszeghez közel. Nagyot emelt, bevérzett a tüdeje, a kórházban azonban nem volt számára hely, mert tele volt sebesült katonával. Három nappal később meghalt.
Az asszony ma is mindenre emlékszik, ami az akkori kis Tamás Zsuzsival megesett. Emlékszik, amint a temetés után az egyik rokona vitte át a Zala túlpartján fekvő Csácsba, apja húgához, s közben mondja neki:
- Te szegény gyerek, meghalt az anyád, nem jobb lenne neked is, ha inkább beledobnálak a vízbe?
Édesanyja azonban már akkor is segítette a túlvilágról, erről meg van győződve, s nem engedte, hogy ezt tegyék vele. De a víztől ma is iszonyodik.
Édesapja később újraházasodott, mostohája azonban ki nem állhatta. De ő túlélt mindent, mert tudta, édesanyja vigyáz rá a túlvilágról. Akkor is, amikor a mostoha télen lezavarta a patakra, hogy a jeges vízben mossa testvérei pelenkáját, akkor is, amikor kapával ütötte, amikor partvissal böködött utána az ágy alá, amikor a kést a karjába vágta. Amikor pedig nem bírta tovább, s felakasztotta magát, a nagymamát küldte az édesanyja, hogy időben észrevegye, s levágja a kötélről.
De segítette akkor is, amikor később fiatal férje meghalt, s ő egyedül maradt a tíz hónapos fiával. Mindig-mindig vele volt.
Ezért is mutatta meg magát neki az étteremben.
Csak az bántotta, hogy az unokatestvérén kívül senki sem hitte el neki, mi történt vele, második férje sem, akivel pedig jó házasságban élt. Nem is igen beszélt az élményéről senkinek, nehogy bolondnak tartsák. Tizenhét évvel az eset után talált végre egy olyan orvost, akiben annyira megbízott, hogy érezte, elmondhatja neki.
- Ugyan már, azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen, akinek halál közeli élménye volt? - kérdezte a mindenkit letegező idős főorvos.
Önbizalma ettől kezdve erősödött, különösen azután, hogy megtudta: egyesületük is van azoknak, akiknek hasonlóak a tapasztalataik. Egy összejövetelre elvitte a férjét is.
- A legkülönbözőbb emberekkel találkoztunk ott - meséli az időközben hazaérkezett férfi -, csak egyben voltak hasonlóak: ugyanazt élték át. Ennyien hallucinálhatják ugyanazt, gondoltam.
Már csak azt szeretné az asszony, ha a gyermekei sem képzelődésnek tartanák az élményét. Pedig őket is segíti az édesanyja, nem hiába imádkozik hozzájuk a vizsgáik előtt.
- Most is itt van közöttünk, s figyel bennünket - mondja az asszony.
Csak azon nem segített még, hogy ne mostohának hívják az édesapja második házasságából született testvérei. Mert ez nagyon-nagyon fáj neki.
De talán egyszer ezen is segíteni fog az édesanyja.

(Továbbra is várjuk halál közeli élményt átélt olvasóink levelét.)