Titokzatos túlvilági találkozások

Törékeny asszony, érzékeny művészlélek. Ezek az első benyomásaim Sándor Edit szegedi festőnőről. Az élet gyermekként nem kényeztette el, nagymamája nevelte. Sokáig tüskeként hordta magában, hogy az anyjának nem kellett, ám ma már meg tud bocsátani. S lehet, hogy mindez egy különös tapasztalat hatására.

*

Éjszaka volt, Sándor Edit szegedi otthonában feküdt. Egyedül, s nagyon elkeseredve. Mintha minden-minden ellene esküdne össze. A betegségével nem tudott mit kezdeni, egyik vizsgálatról ment a másikra; igaz, az már legalább biztos, hogy nem rákja van. De vajon meg tudják­e gyógyítani? S ha nem, mi lesz a kicsi lányával, aki a másik szobában alszik? Hiszen még alig múlt hároméves, szüksége van az anyjára.
Ráadásul a férje is magára hagyta. Pestre utazott, esküvőre. Nem lett volna szabad itthagynia; igen, nem lett volna szabad, ilyen nyomorult állapotban van, de hát hiába kérte.
Egyre csak tépelődött a sötétben, s érezte, fogy az ereje.
- Jaj, Istenem, én most meghalok! - fohászkodott.
S ekkor elindult. Fojtogató érzés kerítette hatalmába, s közben egy nagyon szűk és nagyon szép csőben haladt. Nem is cső volt ez, inkább barlang, a falán a cseppkövek ezer színben kápráztak. De nem olyanban, amilyet korábban valaha is látott, hanem valamiféle földöntúli fényben. Neki, aki festőművész, talán még nagyobb élmény az ilyesmi, mint annak, aki kevésbé érzékeny a színekre.
S mégsem tudta élvezni, hiszen közben alig kapott levegőt, úgy érezte, mindjárt megfullad.
Aztán... - aztán hirtelen kijutott a barlangból, s valami egészen más váltotta fel az eddigi érzését. A fojtogatás elmúlt, a fénybe érkezett. Valósággal fürdött benne. Része volt. Ő a fénynek, a fény őneki. Elkeseredése elpárolgott, már megnyugvás és boldogság uralta. Minden rendben van, igen. A tökéletes boldogság érzete töltötte be.
- Megérkeztem - toporgott a fényben. Egynek érezte magát a mindenséggel. Talán ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor a tömeggel együtt énekli a Himnuszt, s beleborzong.
Ő pedig csak toporgott, hogy akkor hát most mit is kell tennie.
- Vissza kell menned, szükségük van rád! - hallotta, de mintha saját magából jött volna az érzés.
- Hát, ha kell, akkor megyek - gondolta. Ám ez sem töltötte el bánattal, inkább valahogy mosolyogtatónak tartotta; de hogy miért, azt maga sem tudja, ma sem, pedig már tizenöt év telt el különös élménye óta.
S elindult visszafelé a szűk barlangban. A leírhatatlan fények ismét villództak, s visszatért a fojtogató, szorongó érzése is.
Amint megérkezett, ismét az összes testi elesettsége, fájdalma uralta. Éjszaka volt, feküdt az ágyában, s nem értette, mi történt vele. Talán a tudata el akarta hagyni a testét? Vagy el is hagyta?
Nem is merte elmondani senkinek, csak a férjének és a két nagy fiának.
Nem sokkal ezután megműtötték, s a tudata ismét elhagyta. Hiszen mi mással volna magyarázható, hogy nemcsak azt érzékelte, ami vele történik, hanem az orvos és a műtősnő érzéseibe is bele tudott helyezkedni.
Csak tépelődött tovább, mi történt vele azon az éjszakán. S mi történt a műtőben? Talán elhagyta az esze? De az nem lehet. Igaz, hogy annak idején beszélgetett a holddal, a csillagokkal, mint minden gyerek, látta az angyalokat, amint hozzák a karácsonyfát, de ebben sincsen semmi különös. Felnőttként viszont nagyon is két lábbal állt a földön.
Vagy talán a vallásossága miatt érte az élmény? Mert a vallás mindig is foglalkoztatta. Nagymamája nevelte, aki buzgó római katolikus volt, s ő maga is eljárt a dómba. Ismert más vallásokat is, nagypapája sokat mesélt neki a buddhizmusról.
Esetleg a génjeiben hordta? A nagypapája által, aki zsidó volt, s az első világháború idején keresztelkedett ki? Vagy az apja révén, aki orosz belügyes tisztként érkezett Magyarországra, s az anyja megesett vele?
Nem tudta, csak tépelődött, egészen addig, amíg a nevelőapja - ukrán származású és görög katolikus vallású - nem hozta el számára Raymond Moodynak a halál közeli élményekről szóló könyvét. Ekkor értette meg, hogy ami vele történt, az sok millió más emberrel is megesett már a világ minden részén.
A világlátása, istenképe pedig lassanként megváltozott. A dómba már nem járt el, de a vallásokban jobban elmélyedt. Azt kereste bennük, ami közös.
Az élet titkát sem akarja már megfejteni, inkább csak megéli azt, ami éppen van. Művészként pedig igyekszik kihozni magából, ami adatott neki, de avval megelégszik.
Más lett az emberekhez való viszonya is. Neki az is öröm, ha tőle jókedvű lesz valaki.
- Ahogy halad előre az idő, egyre jobban át tudom érezni a másik ember létét. S meg tudok bocsátani - meséli lakótelepi lakásában. - Ez a legfontosabb. Meg tudok bocsátani.
Legelsősorban az anyjának. Igen, meg tudja bocsátani, hogy mindig mintha szégyellte volna őt. Mert megesett vele azzal a belügyessel. Mert a testvéreit, akik már az új kapcsolatából születtek, a házasságából, azokat jobban szerette. Őt meg odaadta a nagymamának, nevelje.
S mindezt az élménye miatt érezte át? Vagy az idő tette belátóbbá? Nem tudja. Csak az biztos, hogy azután indult el azon az úton, amely erre is képessé tette, miután a fentebb leírt élményei érték.
- Meg tudok bocsátani - ismétli. - Ha kell, magamnak, ha kell, másoknak. Ez a legfontosabb; igen, azt hiszem.
Azóta nemcsak az anyjával él békében, hanem saját magával is.
(Továbbra is várjuk halál közeli élményt átélt olvasóink leveleit.)