Kinek mondjam el?

Kétszer özvegyültem meg. Először harminchét évesen, tizennyolc év házasság után maradtam egyedül, három kiskorú gyermekkel. Tanyán laktunk, és mikor a legkisebb is elment továbbtanulni, az egyedüllét veszélyessé vált egy magányos nő számára. Így társat kerestem a Szabad Föld segítségével. Jól sikerült, huszonnyolc évig voltunk együtt, de sajnos a sors itt is közbeszólt. Négy éve ő is meghalt. Mindkét férjemet hosszú ideig ápoltam. A másodiknál én is nagyon beteg voltam, gerincműtét és komoly lábtörés miatt csak bottal tudtam járni, mégis elláttam magunkat. Mostanra már elhagytam a botot, elég aktívan dolgozom a kertben. Boldog lennék, ha igazi társra találnék, még így, hetvenegy évesen is. Úgy gondolom, hogy az idősek is lehetnek boldogok, ha az életvitelük egyforma. Én nagyon alkalmazkodó típus vagyok, de nem szeretném elhagyni a félkomfortos lakásom. Harminckét évet éltem le ebben a kis faluban, jól berendezkedtem, a fürdőszobát tavaly alakítottam át, hogy kényelmesebb legyen idős napjaimra (vagy napjainkra). Nem adom fel, bízom benne, hogy megtalálom még az igazit!
Teri

Szegény családban nőttem fel, ahol a szeretet, a megbecsülés volt az első. A férjem családjában viszont a vagyon mindennél többet ért. Két évtizednyi házasság alatt sok munkában, verésben és megalázásban volt részem. Szeretetet, boldogságot nem kaptam, pedig a falu egyik legelismertebb asszonya voltam, mert a családért éltem. Két szép gyereket szültem, ők jelentették a mindent. De felnőttek, és az apjukkal együtt zavartak el közös otthonunkból. Elkeseredésemben összeszedtem a legfontosabb dolgaimat, és otthagytam őket. Elváltam. Lassan rendbe jöttem, megnyugodtam. Hamarosan lett munkahelyem. Mindenkinek elmondhatom: fel a fejjel, ha nehéz is, tenni kell azért, hogy jobb legyen. Mégis egyedül vagyok, túl az ötvenen, és hiányzik az életemből a szeretet, a boldogság. Hiányzik egy társ.
Virágeső

Ötvenhat éves vagyok. Tizenhat évesen szültem a fiam, nyolcéves korában elváltam. Öt év múlva újra férjez mentem, ez a házasság nyolc évig tartott. Adóügy miatt váltam el meg azért, mert az "idegbeteg" anyámat választottam. Őt két éve már pelenkázni kell, Parkinson-kóros és egyéb bajokkal is küzd. Napjai vannak hátra - s mi lesz velem utána? Ötvenszázalékos rokkant vagyok, huszonháromezer forintot kapok, ebből hatezer-négyszáz hiteltörlesztésre megy. Negyvennégy négyzetméteres, lelakott lakásban élek. A fiam nem tartja velem a kapcsolatot, miután a menyem öngyilkos lett, ismeretlen helyre költözött. Senkim és semmim nem lesz, ha meghal az anyám. Estin érettségiztem, szakmunkásképzőben dolgoztam hivatalsegéd-beszerzőként, majd pénztárosként. Anyám senkit nem engedett ide, csak egy italozó rémet. Egy öcsém volt, aki nőtlenül, balesetben halt meg. Szóval sok szörnyűségen vagyok túl. Százhatvan centi magas, nyolcvannyolc kiló vagyok, nem dohányzom. Szeretnék olyan segítőkész emberre találni, aki mellett nyugodtan, békességben, szeretetben élhetnék. Társaságom nincs, tartok tőle, hogy hajléktalanná válok. Jószívű vagyok, félő, hogy kiforgatnak a lakásomból. Szörnyű így élni, kilátás sincs javulásra. Nagyon kétségbe vagyok esve.
Remény