Hogy szolgál az egészségügy?

Mostanság csakis a zavar, a bizonytalanság állandó az egészségügyben. Azt azonban biztosra vehetjük: alapjaiban kell megváltoztatni az ellátórendszert, mielőtt végképp összedől a gazdaságtalanul működő kórházak, az elavult műszerek, a rosszul fizetett dolgozók és az üresen pangó egészségügyi kassza súlya alatt.
Nézzük sorban az eseményeket. Az első jelentős változások gyógyszerfronton értek bennünket. Január 16-ától az eddig ingyenes szerekért dobozdíjat kérnek, s mintegy háromezer medicina ára emelkedett, mert azokat az eddiginél kisebb mértékben támogatja a társadalombiztosítás. A háziorvos köteles a betegnek azonos hatóanyagú, de olcsóbb gyógyszert ajánlani. Ezentúl figyelik az orvosok gyógyszerfelírási szokásait: aki feltűnően sokszor ír fel drága gyógyszert vagy olyat, amelyet olcsóbbal is lehetne helyettesíteni, azt először figyelmeztetik, később pénzbüntetést kap.
Megjelent a kórházlista, hetek óta intézmények kerülnek fel és le róla. Valójában senki sem tudja még, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ha valamelyik gyógyintézmény súlyponti kórháznak minősül. És azt is nehéz előre jelezni, hogy milyen körülmények között működnek majd öt-tíz év múlva azok, amelyek nem szerepelnek ezen a listán. Tanuljuk, ízlelgetjük az új elnevezéseket, valós tartalmukról azonban betegnek, orvosnak, patikusnak fogalma sincs.
Miért váltak égetően fontossá ezek a lépések? A tb-kasszánk kiugróan sokat költ gyógyszerekre. Ugyanis kimagaslóan sok gyógyszert fogyasztunk, Európában e tekintetben a harmadik helyen állunk. Ráadásul a tavaly kiállított 200 millió receptnek több mint a felén ingyenes gyógyszert rendelt az orvos - és ezeken drágább tételek szerepeltek, mint a fizetős vényeken.
Ekkora terhet és ilyen mértékű pazarlást tovább már nem bír el ez az ország. Tehetősebb államok sem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy az egészségügyi ellátás meghatározó költségét magukra vállalják, és csaknem ingyen adják szolgáltatásaikat. Ha a beteg honpolgár orvoshoz fordul, kórházi kezelésre szorul és gyógyszert vált ki, részt kell vállaljon a felmerülő költségekből.
A magyar egészségbiztosítási rendszer a kollektív felelősségre épül. Aki dolgozik, fizeti a járulékokat, s mikor kifizette, reménykedik, hogy nem őrá fogja a biztosító elkölteni ezeket a forintokat. Magyarán: nem ő lesz a beteg.
De mi történik akkor, ha alig két és fél millióan duzzasztják és tízmillióan apasztják ezt a kasszát? Senki sem maradt ellátás nélkül, s az évről évre növekvő hiányt egyszerűen kifizette a költségvetés, tehát más zsebből, azoknak az adójából egyenlítették ki a számlát, akik amúgy is a járulékot fizették. Be kell látni: egy ember nem fizetheti négy ember orvosságát, gyógyítását.
Még zavarosabbá válik a kép, ha azt is tudjuk, hogy a két és fél millió fizetőnek csaknem fele elvileg minimálbéren él. Így tehát minimális járulékok terhelik.
Hogy lehet kitörni ebből az ördögi körből? Látszólag rettentően bonyolult az egészségügyi reform. Valójában végtelenül egyszerű. Aki orvoshoz vagy patikába megy, tehát igénybe veszi az egészségügyi ellátást, az ezentúl nem ingyen vagy jelképes díjért teheti ezt, hanem valóban fizet érte. Igazságos ez, ha azt nézzük, hogy semmi sincs ingyen a világon - és végtelenül igazságtalan, ha meggondoljuk: olyan embereknek kellene sokszor a puszta létükért fizetniük, akiknek nincs miből.
Csak hát az állam szociális gondoskodása és az egészségügy rendbetétele két külön történet. Egyvalami bizonyos, s az alábbi riportokból egyértelműen látszik: azt a rendszert, amit boldogabb országok sokszor évszázadokon át formáltak, nálunk most néhány hónap alatt elrendelték. Olyan ez, mintha egy nagy tócsa előtt áll az ember, és át kell ugrania. De most bekötött szemmel, sántán rugaszkodunk el.
Azon lehet vitatkozni, hogy a reformok jó irányba lendítik-e az ellátórendszert, a megfelelő gyógyszerek támogatását csökkentették-e, vagy hogy a súlyponti kórházak listáját okosan állították-e össze. Külön-külön mindenkinek igaza van. A kórházigazgatónak, aki a bezárásra váró osztályokért és kollégái állásáért házal. És a sokgyerekes édesanyának, aki ezentúl fizetni kényszerül cukorbeteg kisfia inzulinjáért. Meg a daganatos betegnek, akinek majd többet kell utaznia a kezelésekre.
Az azonban vitán felül áll, hogy a magyar egészségügy nagybeteg. Gyorsan kellett lépni. Léptek. Talán túlontúl gyorsan, átgondolatlanul, kapkodva is. De ide már kevés lett volna a sebtapasz - műtét kellett.