Apák napjára

- Így van ez, ha nincs asszony a háznál! - széttárja a karját, majd belekezd nem mindennapi történetükbe. Sorra veszi, hány alkalommal fordultak már meg otthonukban a gyámügyi szakemberek, mert Kisviktor anyja folyton feljelentgette őt, hogy rossz körülmények között neveli a kicsit. Magához venni azonban sohasem akarta.
- Az lehet, hogy a kőművesmunkából, a családi pótlékból és a gyerektartásból nem csurran több havi 130 ezernél, de kettőnknek ez is elég. Nem vagyok nagyravágyó ember. Itt a két jó erős kezem - mutatja kérges tenyerét -, hátul, a kertben szinte minden megterem. A tyúkból, kacsából, disznóból meg a fagyasztóba is jut télire. Amióta az asszony itthagyott minket egy tejfelesszájú tirpák kölyök miatt, aki tán a fia is lehetne, minden házimunkát kitanultam.
Zavarba jön, amikor arról faggatom, miért nem hozott már új aszszonyt a házhoz: - Kéne az öregistennek még egy olyan asszony, akinek állandóan viszket a hátsója, dolgozni nem szeret, a gyerekhe' meg végképp nincs türelme!
Kisviktor eközben kezénél fogva húzza apját a szőnyegre. Hempergőznek, birkóznak, lovacskáznak. Mindketten jóízűen nevetnek a boldog, túlhevült nyárban, mely belengi a kicsiny ház minden zugát. A harsány hancúrozásnak a déli harangszó vet véget. A férfi borsólevest és tejberizst főzött ebédre, még hajnalban. Eszünk, aztán aludni viszi a fiúcskát. Mindig így szoktuk, mondja Viktor. Látom magam is, ez nemcsak nekem meg a júniusi jeles napnak, az apák napjának szól.