Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Minden anya életében elérkezik a pillanat, amikor gyereke párt választ. Fiam 25 éves, az idén végez az egyetemen. Korábbi kis barátnőit csak felületesen vagy egyáltalán nem ismertem, de a mostani kapcsolata komolyra fordult. Eljegyzés előtt állnak, és karácsonyra tervezik az esküvőt. Aggályaim pedig egyre nőnek.
A kislánnyal semmi baj: kedves, okos, jó természetű. A problémám a szüleivel van. Ügyeskedő, kissé gátlástalan emberek, akik a kilencvenes években hirtelen nagyon meggazdagodtak különféle, elég homályos üzletekből, seftelésből. Ettől aztán hatalmas önbizalmuk és elég rámenős, harsány modoruk lett. Eddigi két találkozásunk nem sikerült valami jól, mi feszengtünk, ők lekezelők voltak. Ami pedig a legjobban idegesít: a fiamat az apósjelölt be akarja vonni az üzletébe. De mi nem ezért taníttattuk! Falun élünk, a férjem gépkocsivezető, magam a polgármesteri hivatalban vagyok ügyintéző, szerényen, de normális körülmények közt lakunk, s az egy szem gyerekünknek igyekeztünk mindent megadni, nyelvtanulást, sportolást biztosítottunk, kisebb korában minden nyáron elmentünk vele olcsó külföldi utakra. Ők Krakkó helyett Balira jártak, hencegtek is vele. Még csoda, hogy a lányukat, Jutkát nem tudták elrontani! A kérdésem: két, ennyire másféle közegből származó fiatal házassága lehet­e sikeres?
Üdvözlettel:
Egy aggódó anya, Irén

Kedves Irén!
Aggodalma talán túlzott mértékű, de nem alaptalan. Persze az az ideális, ha két házasuló fiatal iskolázottsága, társadalmi és anyagi helyzete, családi körülményei, hazulról hozott értékrendje nagyon hasonlóak - hiszen kevesebb a konfliktusforrás. Ám az élet nem mindig ilyen legömbölyített. (Amúgy meg a fenti állapot sem garancia önmagában véve a jó házassághoz.) Igaz, hogy aki párt választ, az családot is választ hozzá, de, kérem, ne felejtse el: Jutkát nem önök, hanem a fiuk választotta. Arról nem írt, hogy vajon ő is osztja-e az aggályokat.
Úgy gondolom, abba kell hagyni a sopánkodást és elfogadni ezt az élethelyzetet. Már csak azért is, mert leendő menyük előbb-utóbb észreveszi az ellenérzéseket, és elhidegülhet önöktől. Inkább örüljenek annak, hogy őt szeretni tudják, és nem olyan, mint a szülei. Velük nem kell erőltetni az összejárást, az évi egy-két elkerülhetetlen találkozást meg el lehet viselni. Abba sem nagyon szólhatnak bele, hogy fiuk belépjen-e az apósa cégébe. Egyszer szép nyugodtan el lehet neki mondani a véleményüket, hogy gondolja meg jól, akar-e olyan mértékű függőségbe kerülni apósával. Ám ha ez számára nem gond, rá kell bízni a döntést.
Üdvözlettel: