Önemésztők rigolyái

Senki sem vállalja fel szívesen a lelki nyavalyáját. Még a családja, a közvetlen környezete előtt sem, nemhogy újságban, névvel. Pedig mindannyian ismerünk olyan embereket, akikről érezzük: valami nincs rendben velük.

Kata harmincöt éves nyelvtanár Nyíregyházán. Mindenki irigyli, amiért most két hónapig lubickolhat a nyárban. Ő mégis alig beszél, közönyös minden iránt. Sokat alszik, de reggel fáradtan ébred, ingerlékeny, étvágytalan, teljesítménye minden igyekezete ellenére gyenge.
Kata depressziós. Nem szakember diagnosztizálta nála a betegséget ("na, azt már nem!"), a házi kisokost emelte le a könyvespolcról. A depresszió szinte minden tünetét felismerte magán, mégsem szólt senkinek, nem kért segítséget. Eltűri, hogy mára az iskolában a munkaképtelenségét lustaságnak vélik, a szexuális érdeklődésének csökkenése miatt pedig hűtlenséggel vádolja a barátja. Mert szégyelli a lelki nyavalyáját.

Hazánkban becslések szerint egymillió depressziós él. Közülük körülbelül nyolcszázezer kezelésre szorulna. Mégis csupán néhány ezren fordulnak pszichiáterhez.

- Mint mindennap, aznap délután is sétáltam az öt hónapos kisfiammal, amikor a semmiből rám tört egy szörnyű érzés: hagyjam a gyereket a parkban, és fussak, fussak, el onnan, ameddig csak bírok. Húsz perc múlva tértem észhez, halálosan fáradtan. Aztán rohantam viszsza. Ákos még mindig békésen aludt a babakocsiban - meséli szégyenkezve a szegedi származású, húszéves Ildikó. Nem értette, mi történt vele. Végül védőnő barátnőjével mégis megosztotta titkát, és az nyomban felismerte a betegséget.
Ildikót pánikroham kapta el. Kialakulásában szerepe lehetett a sok éjszakázásnak a baba miatt, a testi-lelki kimerültségnek. A lány fiatalon, félig-meddig éretlenül szült, élettársa - aki rendre kitér az elől, hogy elvegye feleségül - teljesen ráhagyta a gyermeknevelést, későn és hullafáradtan jár haza. A lány szenved: az elhibázottnak tűnő életétől és immár a félelemtől, mikor tör rá újra a menekülésérzés. Orvosról hallani sem akar.

A pánikrohamot minden harmadik ember megéli élete során, de a többség képes egyedül úrrá lenni rajta. Minden tizedik honfitársunk azonban pánikbetegként kezelésre szorulna. Alig néhány ezren kérnek segítséget.

A negyvenkét éves András ügyvéd Budapesten. Mihelyt belép az irodaház forgóajtaján, légszomj kapja el, fullad. Fél a harmadik emeleti irodában rá váró feladatoktól, és ez annyira megbénítja, hogy egyre gyakrabban valóban képtelen is megoldani azokat. Minden kudarc tovább erősíti benne az alkalmatlanság érzetét. Kerüli a főnökét, retteg a megbeszélésektől. Hirtelen dühkitörései, értelmetlen vitái miatt munkatársai az utóbbi időben inkább kivonják a csapatmunkából.
András szorong, lassan az üldözési mánia is elhatalmasodik rajta. Érzi, hogy baj van vele, mégsem kér segítséget senkitől. Mert görcsösen félti az állását. Eleinte nem volt miért féltenie, de elhatalmasodó pszichés betegsége miatt lassan lesz oka rá...

Láthatjuk: számtalan módja van annak, hogyan betegedhet meg a lelkünk. A legóvatosabb becslések szerint is kétmillió honfitársunk életében - kisebb-nagyobb mértékben, tartósan vagy csak átmenetileg - elhatalmasodnak valós vagy csupán képzelt helyzeteken alapuló pszichés nyavalyák, hangulatzavarok, szorongások, paranoiák. A szuvas fogunkat betömetjük, az eltört karunk sínbe kerül, a magas vérnyomásunkat pirulák szabályozzák, de a lelkünk megbetegedéséről egyszerűen nem akarunk tudomást venni.
A túlnyomó többség titkolja lelki baját még a legszűkebb környezete előtt is. Orvosról meg végképp szó sem lehet! Miért? Szégyentől vezérelve: mit szólnának a barátaink ahhoz, hogy paranoiás vagyok? Meg félelemből: ha kiderülne a szorongásom, kirúgnának az állásomból. Vagy egész egyszerűen büszkeségből: méghogy éééén depressziós?!
Abban az esetben még csak rendjén is volna a titkolózásuk, ha csupán saját magukat rongálnák elhallgatott, kezeletlen lelki betegségükkel. Az életben ez mégsem így történik. A szuvas fog csakis nekünk fáj - de egy depressziós tanárnő, aki minden angolórát kínszenvedésnek érez, és minden apróságra felcsattan, a diákjai kedvét is elveszi a nyelvtanulástól, őket is meghasonlottá teszi. Lelkünk rajta, meddig halogatjuk eltört karral a baleseti sebészet felkeresését - ám a pánikbeteg édesanya gyermeke szó szerint életveszélybe kerülhet egy-egy váratlan roham kitörésekor. Magas vérnyomásunk elhanyagolása is a magánügyünk - de egy közösségben dolgozó felnőtt szorongásával, üldözési mániájával munkatársai életét is megkeseríti.
Lelki bajokban egy "beépített" belső szabálynak mindenképp jeleznie kellene: ha a saját önvédelmi reflexeink már nem is működnek, de viselkedésünkkel és cselekedeteinkkel felelőséggel tartozunk a környezetünknek. Miattuk, értük forduljon szakemberhez az, akinek a lelke megbetegszik.
Vagyis minden öt magyarból egy.

Nyavalygás a díványon?
"Mondtam az orvosomnak, hogy engem mindenki utál. Azt mondta, ne legyek nevetséges, még nem is találkoztam mindenkivel" - így hangzik a kicsi, csúnya és szemüveges Woody Allen, a lelkibetegségeit előszeretettel kibeszélő tengerentúli filmrendező egyik örökbecsű mondása. Bár az amerikai filmekből úgy tűnik, egyenesen "menő" dolog a pszichiáter díványán könnyíteni a lelkünkön, mi, magyarok egyelőre másként gondoljuk.
Amikor az egyik fővárosi kórház felajánlotta betegeinek, hogy a műtétek és kezelések előtt beszélgessenek el a pszichológussal, sokan így fakadtak ki: nem vagyok én bolond! A páciensek bele sem gondoltak, hogy a bölcsész végzettségű pszichológus nem azonos az elmeorvossal, azaz a pszichiáterrel.
A reklámok ugyan azt sugallják, hogy a stressz és a levertség okozta tünetekre elég bekapkodni egy-egy pirulát, de rendszerint nem ússza meg ennyivel a túlhajszolt páciens. A hozzáértők azt javasolják: ha a hétköznapinak tűnő jelek - ingerlékenység, kimerültség, fáradékonyság, alvászavar - nem múlnak el maguktól, a betegnek érdemes felhagynia a struccpolitikával, s lélekgyógyász után nézni. A magyar valóság azonban inkább az, hogy gyakorta inkább a pohár után nyúl a lelki nyavalyákkal küzdő beteg, azaz "ráiszik" a szorongására. Az orvosok szeme elől eltűnő hajléktalanok közt például meglepően sokan élnek együtt mentális zavarral, sőt elmebajjal, bár ők meszsziről "csak" alkoholistának látszanak.
A kutatások szerint gyakorta kelnek egybe olyanok, akik rokon lelkek, egyformán hordozzák magukban a depresszió csíráját. Az pedig újabb pech, hogy a depresszió hajlamát a gyerekek is örökölhetik.
A borúlátás és az örökös elégedetlenség önmagában is megkurtítja az életet. Hogy is mondta Woody Allen? "Az egyetlen bajom az életemmel, hogy nem valaki más vagyok."