Tóból merített történetek

Régi vízi család a miénk, ahogy apám szokta mondani: vízi manók vagyunk – vetíti előre, s közben közelebb húzza a siófoki vitorláskikötőben az erélyes hullámok ringatta bárkát. Solaia a be­­csületes neve, ami a fénnyel is kapcsolatba hozható toszkán vörösborfajtát jelöl, ezért a kapitány csak Napocskának hívja. 
– Halszagban nőttem fel – lubickolunk vissza gondolatban a gyökerekig. – Családunk férfi tagjai horgásztak, kisfiúként ajándéknak éltem meg, hogy velük egy csónakból lógathattam a vízbe a pecabotot. Gyermeki kíváncsiságomból fakadó kérdéseim mind ezzel kapcsolatban fogalmazódtak meg, amikre apám, matek–kémia szakos tanárként, próbált értelmes, jó válaszokkal szolgálni. Másik meghatározó emlékem, hogy a zamárdi nádasokban fogott halakat nagyapám a kerti csap alatti dézsába tette. Ámulva lestem a pontyok tátogó száját, orromba szívtam a víz halillatát. A szívembe akkor rögzült kép idővel kitágult csónakban ücsörgéssé, vitorlázássá, evezéssé, hajóból horgászássá. A halakkal kapcsolatos szenvedély pedig életpályává alakult. 

A vidéki élet sosem állt tőlem távol: tolnai nagyszüleim udvarában kacsák hápogtak, a kettéhasított mákgubóból kiszedtem az apró szemeket, abból ittam a málnaszörpöt. Szarvasmarha-tenyésztő az első szakmán, majd az agráregyetemre jártam, Keszthelyre, ahol a gyékénnyel, náddal teli parti sáv, a szélesebb tavi szukcesszió miatt édeskésebbnek érezni a Balaton illatát. A halgazdálkodási tanszéken időztem, a balatoni halállomány vizsgálatából írtam a diplomadolgozatomat. Később halászati szakmérnöki képzést szereztem. 1992. október elsején léptem át a halásztelep vaskapuját. Azóta dolgozom itt, az első munkahelyemen, most már a siófoki tógazdaság tóegység­vezetőjeként. 

Laikusként azt gondolhatnánk, hogy csak beengedjük a halakat a vízbe, azok meg boldogan lubickolnak. De amíg az ikrákból rántott halpatkó készül, az egy precízen megtervezett hároméves folyamat, amelynek része a tóelőkészítés, a vízfeltöltés, a különböző korosztályú halak hektáronkénti kihelyezése, a tökéletes lehalászás – mondja Iván, akinek gyékénykalapján egy compó ül. Ennek is megvan a maga története. Gyermekként lelkifurdalása ébredt, mert ezt a gyönyörű halat imádta megenni. Ezért elhatározta, hogy vezekel tettéért és kiengeszteli vízanyát. Siófoki halászok egyszer kifogtak hét compót, melyeket elkért, és azokból elkezdte szaporítani ezt a gyönyörű halfajt. Mára üzemtervi előírássá vált a compó balatoni telepítése… 

Szavaiból érződik, hogy nagy érték a szívében a Balaton, szenvedély, szeretet, amelyhez hozzátartozik a természettel kapcsolatos alázat is. Számára elképzelhetetlen, hogy vitorlását ne tóvízzel mossa. Mint mondja, sok bűnt elkövetünk a magyar tenger ellen: a déli vasút megépítése miatt szabályozni kellett a vízszintet, közel rengeteg lakópark épül térkővel, betonnal. Sokszor az anyagi javak az urak, de halászunk bízik benne, hogy annak helyét egyszer felváltja majd a szeretet, az empátia és az emberi jóság. 

Árvaszúnyogok röpködnek zsongva a parton, szemünk elmerül a hullámzó tó látványában. Beszélgetésünk pedig a benne rejtőzködő élőlényekre terelődik. – A halaknak köszönhetek mindent – gondolkodik el vendéglátóm. – A csendes társaságukban eltöltött idő teszi teljessé az életemet. A vízanya végtelen közege jelenti számomra a szabadságot. A horgász a természeti elemek peremén ücsörög: ahol találkozik az ég a vízzel, s alkonyatkor a habok közé merül a nap. Közben látja a halait nőni, boldogan ugrálni. Nagy ajándék ez. Nem tudok úgy kihajózni, horgonyra állni, hogy ne sóhajtanék bele mélyen a párás, vízillatú levegőbe. 

Nagyapjára kiváló mesemondóként emlékezik. Hálával gondol az általános iskolai osztályfőnökére, akinek biztatására kezdett halakkal kapcsolatos történeteket írni. Előbb a Süni, majd a Magyar Horgász magazinban Képzeld magad halnak címmel állandó rovatot kapott, de kreált recepteket is. S történt egy meghatározó találkozás életében. Csukás Istvánnal hozta össze a sors, amikor a nagy előd halért állt sorba a piacon. Odaadta neki a Minden csak hangulat címmel megjelent verseskötetét. A neves költő, író bátorította főhősünket, hogy vessen csak papírra hivatásából merített történeteket a gyerekek számára. A Süni magazin otthont adott prózai formába átdolgozott, Tóparti ösvények címmel megjelent líráinak. Idővel ezekből két könyv formálódott: a Balatoni halmesék és a Naplóm a halásztanyán. 

Filmszerűen, szeretetteljes képekben látom magam előtt a múltam élményeit – mondja a szavak életvidám bűvölője. – Azokra a kérdésekre igyekszem választ adni, amelyeket kisfiúként magam is feltettem az apámnak, miközben a csónakban ücsörögve horgásztunk. De a meseszövő ladikban már ott ül a halászati mérnök is, ő igyekszik most válaszokat adni. A találkozásokról szólnak a történeteim. Arról, hogy a természetben járva, utazzon a tekintetünk föl a fákra, amelyek templomi kupolaként magasodnak felettünk, majd a földre, ahol ezer apró élőlény mozdul alattunk, vagy vízanya birodalmába. Mosoly és boldogságforrás az, ha minden érzékszervünkkel, nyitott lélekkel szemléljük a világot…