Ecsetre fel!
Mindig csodálták a festőket, élt bennük a vágy, hogy ha nem is művészként, de kipróbálhassák ezt az alkotótevékenységet. Nagy akaraterővel nekiálltak, hogy megvalósítsák álmaikat. Ők a nyugdíjasfestőklub tagjai.
Kép: A festést kezdő szintről oktató foglalkozásokon az oktató mellett a festék, a vászon, minden kellék biztosított, Fotó: Németh András Péter, Forrás: Szabad Föld
Amikor a nyár elején megnyitottam a Rákoscsabai Szenior Festőklub kiállítását, az volt a dilemmám, hogy milyen jelzővel illessem a munkásságukat. Naiv festészet, ahogy régebben hívták, vagy amatőr, ahogy manapság kicsit pejoratíven hangzana? Végül az autodidakta kifejezésnél kötöttem ki. A fogalom jelentésében az átlagosnál nagyobb önmotivációs és önképző (akarat)erő is benne van. Valóban, ezek a nyugdíjas korú asszonyok (és egy férfi) mindannyian motiváltak és nagy akaraterővel rendelkeznek, hogy régi, munkás életükben csak dédelgetett álmukat most megvalósítsák. Ecsetet ragadnak, tanulnak, élvezik a klub közösségi hangulatát, és átélhetik az alkotás örömét.
A XVII. kerületi önkormányzat támogatásával indították el a Rákoscsabai Szenior Festőklubot. A támogatás azt jelenti, hogy nem kell részvételi díjat fizetniük, és a szükséges anyagokat is biztosítják számukra.
Fotó: Németh András Péter / Szabad Föld
A klub vezetője, a „tanár néni” Szentandrássy Csilla, aki maga is autodidakta módon került közel a festészethez. Ő így vall erről:
– Gyermekkori emlékem, hogy nagymamám festőművész húgának képei abban a szobában függtek, ahol délutánonként aludnom kellett. Mielőtt álomba szenderültem, ezeket nézegettem. Aztán később esküvői ajándékként megkaptam az egyik festményét, ami a nappalimat díszítette. Amikor otthon voltam a kisgyerekeimmel, beszűkült a világom, és ahogy néztem a képet, megerősödött bennem a vágy, hogy én is fessek. Nekem ez egy kitörési pont is volt, hogy valami alkotótevékenységet találjak. Kerestem egy mestert, Vágó Zoltánt, aki tanított, és kinyílt számomra a világ. Közben pedig arra is rájöttem, milyen jellemformáló erő lehet a művészet! Magamról azt hittem, hogy higgadt, türelmes természet vagyok, aztán festés közben kiderült, mennyire bosszant, amikor nem találom a megfelelő színt, árnyalatot, és hosszú időbe telt, mire valóban türelmes festő és személyiség vált belőlem. Kitartásra nevelt, hogy mindig újra kezdjem, ha nem sikerült valami.
Maradandó élménye, hogy amikor évekkel ezelőtt részt vehetett egy művésztelepen Vilniusban, ott már nem egy meglévő képet másolt, hanem megfestette az első önálló alkotását. Ebben már a saját érzései, gondolatai is benne voltak. Később ebből jött az idea, hogy ezt az élményt másoknak is átadja.
– Pár éve eltört a bokám, több hétig otthon feküdtem. Reménytelennek láttam a helyzetemet, de a Jóisten arra indított, hogy éljek annak, amit szeretek. Ha festeni szeretek, legyen az a hivatásom is, hogy másoknak tanítsam. Először kisgyerekeknek tartottam szakkört, aztán eszembe jutott, hogy mennyire jó lenne átadni a tudásomat, azt az életélményt, amit a festés adott, azoknak, akiknek ez még hiányzik az életéből. Így jutottam arra, hogy azok felé forduljak, akik számára a munka világából kikerülve, élmények nélkül bezáródik a világ.
Egyik alkalommal, amikor meglátogattam őket munka közben, nagy meglepetésemre egykori gimnáziumi osztálytársamat is köztük találtam. (Így rohan az idő!)
Irén felidézte, hogy egyik osztálytársnőnkkel rajzoltak egy osztálykarikatúrát, ami sokáig díszítette a terem falát. A főiskolán is rajz tagozatos volt, de komolyan nem tudott ezzel foglalkozni. Most pedig nyugdíjasként ideje is lett, kedve is, hogy egy jó társaságban a kedvtelésének éljen.
A klubtagokkal történt beszélgetésekből az az általános kép rajzolódik ki, hogy fiatal korukban mindannyian szerettek rajzolni, festeni, de az élet aztán másfelé sodorta őket: család, munka, hivatás. Most viszont megélhetik az álmaikat a festővásznak és az ecsetük segítségével.
– Festeni 10 éve kezdtem, amikor kerekesszékbe kényszerültem. Mindig egy ambiciózus, jövős-menős asszony voltam, a betegségemben a festés először a menekülő utat jelentette, de a gyógyulásomban is segített ez a szenvedély. Mára az életem része lett: a férjem sajnos meghalt, a gyerekeim felnőttek, sőt, már az unokáim is olyan nagyok, hogy az unokázásból is kinőttem. Teljesen magamra maradtam, ezért igyekeztem felkutatni azt a helyet, ahol a festést is folytathatom, és társaságra is találok. Még mindig keresem az utam, sokféle anyagot kipróbáltam: akril, olaj, linómetszés. Maga az útkeresés is leköt – meséli Kati, a klub egyik oszlopos tagja.
Egy másik lelkes alkotó, Mária is felidézi, hogyan jött az életébe a festés.
– Általános iskolában nagyon szerettem rajzolni, a ruhaipari szakközépben is kiváló rajztanárom volt, de aztán lekötött a sport. Jött a család, mindig volt valami, ami elsodort a rajztól. A nyugdíj közeledtével tudatosan készültem arra, hogy folytatom a kedves hobbimat: beszereztem az eszközeimet, elmentem élményfestésre. Akkor visszajött az a régi érzés, a flow, amikor eltűnik az idő, és teljesen belemerülök a kép világába. A pozitív életszemléletemet pedig nagyban befolyásolja az istenhitem.
Mindenkinek van valami érdekes, különleges története, de valamennyien azt vallják, hogy a festés tökéletes kikapcsolódás, közben megszűnik a stressz, megáll az idő. Erika szerint fontos, hogy legyen valami állandó dolog az életében, ez rendszert ad a nyugdíjas hétköznapoknak. Kata bevallja, hogy eddig ösztönösen festett, itt megtanulhatja az alapokat is, ráadásul nyugalmat, békét, szeretetet ad ez a tevékenység. Tibor, az egyetlen férfi tag pedig elárulta, hogy szobafestő-mázolóként kereste kenyerét, és úgy alakult ki benne az a vágy, hogy „másképpen” is fessen.
A nyáron Békésszentandráson vettek részt egy alkotótáborban, ahol a portréfestést sajátították el. Csilla, a csupa szív mesterük pedig kiadta az új célt: ebben az évben mindenki készítsen egy önálló alkotást a jövő évi kiállításra. Ott találkozunk!
