Utolsó mondatok

Marie Antoinette (1793) 

A királynő tragikus sorsa a francia forradalom egyik legismertebb és legmegrázóbb epizódja. Uralkodóként fényűzésben élt, majd megalázott rabként végezte be 37 évesen a guillotine alatt. 
Habsburg Mária Antónia osztrák főhercegnő, Mária Terézia lánya 15 évesen ment feleségül a francia trónörököshöz, a későbbi XVI. Lajoshoz. Franciaország királynéja lett 1774-ben, innentől datálódik hírhedten fényűző életmódja, ami miatt a nép ellenszenvvel viseltetett iránta. A francia forradalom után a királyi családot börtönbe vetették, XVI. Lajost már 1793. január 21-én kivégezték, míg Marie Antoinette pere ugyanez év októberében zajlott. Hazaárulással, ellenforradalmi tevékenységgel, sőt alaptalan módon vérfertőzéssel is vádolták, mondván, hogy saját fiát megrontotta. A per gyorsított volt, a védelem formális, az ítélet már jó előre eldőlt. 

Kivégzése napján, október 16-án, hajnali négykor ébresztették. Gyászosan egyszerű ruhába öltözött, fehér hálóinget és köpenyt viselt. Haját levágták, hogy ne akadályozza a penge működését. Nem hintón vitték a vesztőhelyre, hanem nyitott kordén, kezét hátrakötve, megszégyenítve. A szemtanúk szerint felemelt fejjel viselte sorsát. A guillotine-hoz lépve véletlenül rálépett a hóhér lábára, és ezt mondta: „Pardon, monsieur, je ne l’ai pas fait exprès.” (Bocsánat, uram, nem szándékosan tettem.) Ezeket tartják utolsó szavainak, ami jól mutatja neveltetését, arisztokratikus tartását még a halál kapujában is. A királynőt jelöletlen tömegsírba temették, a Madeleine-templom melletti temetőbe. 1815 után, a Bourbon-restauráció idején exhumálták, és a saint-denis-i bazilikában, a francia királyok hagyományos temetkezési helyén helyezték végső nyugalomra férjével együtt. 

Napóleon Bonaparte (1821) 

Napóleon 51 éves korában bekövetkezett halála történelmi és emberi szempontból is rendkívül érdekes, mert egyszerre mutatja meg egy világhódító bukását, száműzetésben töltött éveit és a halálhoz való viszonyát. Utolsó évei tele voltak magánnyal, betegségekkel és keserűséggel, de méltóságát és stratégiai­ gondolkodását sosem veszítette el teljesen. 

Miután 1815. június 18-án a waterlooi csatában végleg vereséget szenvedett az angol–porosz koalíciótól, önként megadta magát az angoloknak. Szent Ilona szigetére száműzték, ahol teljes elszigeteltségben élt hat éven keresztül. Utolsó otthonául a Longwood House, egy nyirkos, huzatos, rossz állapotban levő épület szolgált, ami valószínűleg hozzájárult egészségi állapota romlásához. Már négy évvel halála előtt panaszkodott gyomorfájdalmakra, étvágytalanságra, hányingerre, fáradtságra. Súlyosan lefogyott, és egyre gyengébbé vált. Utolsó napjaiban állapota rohamosan romlott, alig tudott enni, sokat aludt, tévképzetek gyötörték. 1821. május 5-én hunyt el, délután 5 óra körül, tomboló vihar közepette. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „France, armée, tête d’armée, Joséphine.” („Franciaország, hadsereg, a hadsereg élén Joséphine.”) Vagyis mindaz, ami fontos volt neki: hazája, a hadserege, és egykori felesége. 

Halálának hivatalos okaként a gyomorrákot jelölték meg, de egyes elméletek szerint arzénmérgezés végzett vele, a hajában ugyanis magas arzénszintet mutattak ki a vizsgálatok. Először Szent Ilonán temették el, majd 1840-ben a francia kormány engedélyt kapott a brit hatóságoktól, hogy hazaszállítsák a testét. Ünnepélyes újratemetésére Párizsban, az Invalidusok dómjában került sor. 

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1881) 

Az orosz irodalom egyik legnagyobb zsenije élete vége felé már folyamatosan betegeskedett, főleg tüdőbajjal és epilepsziával küzdött, de szív- és vesegondjai is voltak. Két évvel halála előtt kezdett el egyre súlyosabban köhögni, időnként vért is köpött, ez már a végstádiumú betegség jele volt. Második felesége, Anna Grigorjevna hűséges társa és támogatója maradt mindvégig, ő intézte pénzügyeit is, miután Dosztojevszkij adósságokat halmozott fel korábban. 

Az író 1881. január 28-án hunyt el, 59 éves korában. Halálának közvetlen oka tüdővérzés és annak szövődményei voltak. Pár nappal korábban orvosa figyelmeztette, hogy nyugalomra van szüksége, ennek ellenére még megpróbálta befejezni a Karamazov testvérek második részének jegyzeteit. Hátralévő óráiban felesége mindvégig mellette volt, ő írta le részletesen a halálának körülményeit naplójában. Beszámolója szerint az utolsó mondatai között ez szerepelt: „An­na, olvasd (…) az evangéliumot (…) Lázár feltámasztását...” Néhány órá­val később csendesen meghalt. Temetése hatalmas esemény volt, sokan gyászolták, főként fiatal értelmiségiek és irodalmárok. A szentpétervári Tihvin temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírján a maga választotta felirat áll: „Ha egy szem búza a földbe esik és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” (János 12:24) 

Oscar Wilde (1900) 

A viktoriánus Anglia ünnepelt írójának utolsó évei tragikus fordulatot vettek: megalázó per, börtönévek és teljes társadalmi kitaszítottság után nyomorban, betegen és száműzötten halt meg Párizsban. 
Az ír származású Oscar Wilde-ot 1895-ben „súlyos erkölcstelenségért” ítélték el, miután ho­mo­sze­xuá­­lis viszonya volt a brit arisztokrata Lord Alfred Douglasszel („Bosie”). Wilde ugyan maga perelte be Douglas apját rágalmazásért, de az ügy visszafelé sült el, és végül őt ítélték el. Két év kényszermunkával büntették Reading Gaol börtönében, ami testileg és lelkileg is nagyon megviselte. Ez idő alatt írta meg egyik legmegrázóbb művét: a De Profundist, egy hosszú, levél formájú vallomást Bosie-hoz, amelyben számot vetett életével, szenvedésével, hitével. Szabadulása után, 1897-ben örökre elhagyta Angliát, teljesen elszegényedett, társadalmilag megbélyegzett emberként már nem térhetett vissza korábbi életéhez. Párizsba költözött, ahol olcsó szállodákban vett ki szobát különböző álneveken.

1899 körül súlyos beteg lett, valószínűleg agyhártyagyulladást kapott, amit egy krónikus középfülgyulladás és annak szövődményei okozhattak. Utolsó napjaiban lázas rohamai, fájdalmai voltak, gyakran eszméletlen állapotba került. Halála 1900. november 30-án következett be, mindössze 46 éves volt. Híres utolsó mondata: „Either that wallpaper goes, or I do.” („Vagy a tapéta megy, vagy én.”) a Wilde-ra jellemző ironikus, szarkasztikus humor egyik legutolsó példája, ami azóta legendássá vált.