Kedves Gabi!
A férjem édesanyja mindenkinek elmondja, mennyire szereti az unokáit, mennyit segít nekünk. És valóban segít, csak éppen minden segítség mellé jár egy megjegyzés is: én ezt nem így csináltam volna; szegény gyerek, biztos fázik; régen nem volt ennyi hiszti.
Ha szóvá teszem, azonnal megsértődik, mondván: ő csak jót akar nekünk. Ha nem teszem szóvá, engem feszít belül. A férjem szerint ne vegyem ennyire magamra, tudhatnám, hogy az anyja mennyire „anyáskodó” mindenkivel.
Nem akarok családi viszályt, csak azt szeretném, ha nem érezném magam állandóan alkalmatlannak a saját anyai szerepemben, ha nem aludnék rosszul minden találkozás előtt, és nem görcsölnék utána. Mondja, hol van a határ a jóindulatú segítség és a mindenbe beleszólás között?
Üdvözlettel: Éva
∗
Kedves Éva!
A helyzet nem fekete-fehér: itt nem jó vagy rossz szülőkről meg nagyszülőkről van szó, hanem két különböző szerepről, amik óhatatlanul ütköznek. A feszültség abból adódik, hogy a nagyszülő segíteni akarása nem mindig találkozik a fiatalabb generáció igényeivel – és egyik fél sem érti igazán, mi miért fáj a másiknak.
Sok nagymama (igen, általában a nőkre jellemző) nem akar mást, mint hasznosan kapcsolódni. Az a tudás és tapasztalat, amit felhalmozott, számára érték – és amikor megszólal, nem kritizálni szeretne, hanem fontos maradni a család életében. A megsértődés mögött is sokszor félelem húzódik meg: attól, hogy már nincs rá szükség, hogy kikerül a család középpontjából.
Ugyanakkor az ön feszültsége is valós és jogos. Egy fiatal szülő eleve tele van bizonytalansággal, és ha ehhez állandó – akár burkolt – megjegyzések társulnak, az lassan, észrevétlenül aláássa az önbizalmat. Hogy ezt elkerülje, határt kell húzni a nagymamának, meddig szólhat bele az önök családi életébe. Olyan mondatok segíthetnek, amelyek nem vitát gerjesztenek, nem minősítenek, mégis határozott keretet jelölnek ki: jólesik, hogy ennyire figyelsz ránk, de nekünk ez a módszer jött be; a mi tempónk most más, de köszönjük az aggódást.
Fontos, hogy ebben ne maradjon egyedül, a férjével közös álláspontot képviseljenek – úgy, hogy közben a nagymama se érezze magát félreállítva vagy elutasítva. Ez kényes egyensúly a tisztelet és az önvédelem között! A cél nem a konfliktusmentesség mindenáron, hanem egy olyan szerető, őszinte családi kapcsolódás, amelyben senkinek nem kell összeszorított gyomorral jelen lennie.
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
