Régi ballada mai lelkülettel

Várakozással teli csend kerekedik felül az izgatott diskuráláson a teremben. Csak a cipők koppanása hallatszik, ahogy a magas, hosszú hajú lány a piros bársonnyal bevont pódiumra lép. S ott, a nagy magyar költő, Arany János portréképe alatt szavalni kezdi a Zách Klárát. Szavai tiszták, jól érzékelteti a mű drámaiságát: bátran tart szünetet, mígnem a feszültség tetőfokán erőteljes hangja úgy járja át a teret, hogy a libabőr futkos a hátunkon. Végig kézben tartja a balladát az elsőtől az utolsó mondatig. Meghajol, s azzal megkönnyebbült mosoly, büszkeség ül ki az arcára, hogy „igen, sikerült!”. De a kint várakozó diákok többsége még a megmérettetés előtt áll. 

Feszülten járkál a folyosón egy fiú, miközben mormolja magában a sorokat újra és újra. Csak két pillanatra zavarjuk, míg elárulja, hogy az elődöntőben – ami egész szombat délelőtt, csaknem kétszáznegyven diák részvételével zajlik – az V. László című balladát szavalta. De Alexander készül a döntőre is, ahol, ha továbbjut, a Tetemre hívást adja elő. Az ő taktikája az, hogy nem szabad túlstresszelni a versenyt, helyette inkább élvezni kell ezt a kiváltságos előadói lehetőséget. A balladamondónak bele kell élnie magát a költő „csodálatos gondolataiba”, mert így kel életre a mű a szavalatban. Az ismétlés azért sosem árt, ezért hagyjuk tovább gyakorolni. 

Erős a mezőny – hangoztatják többen, s a mostani résztvevői létszámból is látszik, hogy a három­évente, az idén márciusban megrendezett kétnapos verseny kiállja az idő próbáját. A XIX. századi balladák népszerűsége nem hagy alább, mert emberközeli kifejezési lehetőségek tárházát kínálják, üzenetük ma is élő és aktuális. Demeter Hanna éppen azért választotta a Pázmán lovagot, mert azzal ki tudja kifejezni, átadni valamennyi, hétköznap felgyűlt érzelmét – tudom meg tőle. Kárpátaljáról érkezett egy barátnőjével, Strom Edinával. Az utóbbi fiatal lány egy mindenki számára ismerős klasszikust, A Walesi bárdokat szavalta, amit erőteljesnek, érdekes fordulatokkal telinek jellemez. A versenyen való részvétellel leginkább önmaguknak akarnak bizonyítani – osztják meg velünk. 

– Szavaltatok már? Hogy ment? – lép oda egy csinos, szemüveget viselő hölgy. Andrea, aki magyar nyelv és irodalom szakos tanár, az egyik tanítványát kísérte el a versenyre. A lányokkal az előző napi programok során ismerkedtek meg. A balladamondó rendezvény ugyanis jóval több, mint egy szavalóverseny: alkalmat teremt a találkozásra, a szellemi és lelki feltöltődésre, egyben pedig Arany János szellemiségének továbbörökítésére is. S a változatos programok – belvárosi séta, közös szavalás, zenés irodalmi koncert – egy hétvégére a magyar irodalom fővárosává formálták Nagykőröst. 

A költő 1851–1860 közötti éveit töltötte itt, amely időszak a ballada műfajában való kiteljesedését jelentették – ennek emlékét őrzik a köztéri szobrok és nevében több helyi intézmény. Míg pár utcát átszelve Andreát átkísérjük az Arany János Református Gimnáziumból a verseny másik helyszínére, az Arany János Kulturális Központba, magunk is átérezzük az élő hagyományt. A tanárnő mindig szívesen tart tanítványaival a nagykőrösi nívós megmérettetésre, mert amiket itt tapasztal – szépség, öröm, eredmény –, legalább egy hónapig tölti a lelkét. 

– Akkor jó az előadás, ha autentikus, vagyis a gyermek az anyanyelvén szavalva tudja kifejezésre juttatni azokat a gondolatokat, érzéseket, amik az életkorában aktuálisan foglalkoztatják. Éppen ezt szeretik a mai diákok a ballada rendkívül összetett, sokrétű műfajában, hogy konfliktus, szerelem, harag, félelem egyaránt lakozik benne, amiket jómaguk is átélnek a mindennapokban – osztja meg velük tapasztalatát. A felkészülés során leginkább a régies szavak ejtését, a lassabb beszédtempó tartását kellett gyakorolnia a tanítványaival. Továbbá annak tudatosításán dolgoztak, hogy megérezzék a saját erejüket a balladában, és azt, hogy hangjukkal visszhangot tudnak verni az időben… 
A ma is élő, újrafelfedezésre váró irodalmi műfajjal való foglalkozás összekapcsolja a múltat és jelent, együttgondolkodásra sarkallja a felkészítő tanárokat és a diákokat, idősebbeket és fiatalabbakat. Nem mellesleg a megmérettetés jó lehetőség arra, hogy a szakma felfigyeljen a tehetségre. A diákoknak a kiválasztott balladát elismert szakemberekből és művészekből álló zsűri előtt kell elszavalniuk: L. Simon László, Hűvösvölgyi Ildikó, dr. Lutter Imre, Kovács Róbert – hogy csak néhányat említsük közülük. Az elődöntők végeztével dr. Havas Judit előadóművészt, irodalomtörténészt, az ELTE oktatóját kérdezzük a versenyről. 

– Nagyon erős az idei mezőny – vélekedik a zsűritag. – Érezhetően azokat értékelte a közönség, akik gondolkodva szavalták a balladát: tudták, mikor következik szereplői megszólalás, narráció, párbeszéd, amiket képesek voltak megfelelően érzékeltetni hangszínváltással. A szünettartás bátorságpróba, a hangulatváltás, a feszültségteremtés is tudatos előadói jelenlétről árulkodik. A beszéd- és légzéstechnikának, a koncentrációs képességnek mind érvényesülnie kell balladamondás közben. Ez a műfaj képeket hív elő, amit a szavalónak a különféle előadás-technikai módszerekkel hitelesen kell közvetítenie. 

– Ha valaki sokat szaval, annak csiszolódik az eszköztára, fejlődik a szókincse, az érzékenysége, gazdagodik a belső világa. Bátor és felemelő dolog a mai felgyorsult világban népes közönség előtt megidézni egy nagy költőt. S ha évek múltán megkérdezik ezektől a diákoktól, hogy mire büszkék igazán, remélem, azt felelik majd: „arra, hogy balladát szavalhattam a Kárpát-medencei irodalmi versenyen, Nagykőrösön”.