Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Hosszas tépelődés után szántam rá magam a levélírásra. Rólam csak annyit: 80 éves, nyugdíjas pedagógus vagyok. Az Angolkisasszonyok Tanárképzőjében diplomáztam. Pusztán kezdtem el tanítani, összevont I–VIII. osztályokat. Végül is 44 évet tanítottam.
1947 szeptemberében táviratot hozott a postás: meghalt az unokanővérem. Babakocsit tolt a járdán, amikor egy borszállító teherautó felfutott a járdára és halálra gázolta. A hat hónapos kisfia életben maradt. Ügyvéd édesapja nevelte fel. Szüleimmel a temetésen részt vettünk, de többé soha nem mentünk hozzájuk, családi nézetkülönbségek miatt.
A minap a fényképalbumaimat nézegetve rátaláltam Mira unokanővérem gyászjelentésére, fényképeire és szülei képeire. (Utóbbiakkal még a háború évei alatt szakadt meg a kapcsolat.) Elhatároztam, hogy mivel én már 80 éves elmúltam, egyedülálló vagyok, hozzátartozóim nincsenek – elküldöm Mira fiának a találtakat, további megőrzésre. Mivel nem szeretném, ha halálom után idegenek kidobnák vagy elégetnék mint értéktelen limlomot. Ezt tettem hát, néhány soros kísérővel. Kérdésem: megsértettem-e a családot ezzel az eljárással? Szíves válaszát várom.
Üdvözlettel: Gyöngyi

Kedves Gyöngyi!
Nem biztos, hogy ez a neve, de erre következtettem monogramjából. Nos, ha jól tippelek, gesztusára nem kapott választ, igaz? És mivel ön jót akart, jóérzésből küldte el a régi emlékeket, nemigen érti a tartózkodást. Nem gondolom, hogy megsértette Mira fiát, hiszen ebben a cselekedetben semmi bántó nem volt. De most megpróbálom az egykori kisgyerek, a ma 61 éves férfi szemszögéből nézni az esetet. „Feltűnt egy idős hölgy, távoli rokon, nem is igen tudom, kicsoda. Amikor árva, anyátlan kisgyerek voltam, felém se nézett ez a család, hát most miért közeledik?”
Remélem, nem bántottam meg ezzel a gondolatmenettel, csak azt írtam le, ami nekem eszembe jutna. Idősebb emberek sokat foglalkoznak a múlttal, gyakran elevenebbek a sok évtizedes emlékek, mint a múlt héten történtek. Jelentősége lehet minden régi fényképnek, akár egy gyászjelentésnek is. De nem mindenki van így ezzel, nem mindenki számára érték az ilyesmi. Aztán: ennyi év után nem lehet felvenni a rokonság fonalát. Mert ehhez viszont közös emlékek kellenek. Tudom, hogy ön nem akart semmit a fiútól, de ő talán nem így véli. S bár egy köszönő mondatot éppen írhatott volna, ő még ezt sem akarta.
A véleményemet kérdezte, megmondom: felesleges volt elküldeni ezeket a régi dolgokat. Most pedig már felesleges rágódni rajta. Ön nem sértett meg senkit a küldeménnyel, de önt sem sértették meg a hallgatással. Igazából nem történt semmi, csak két vélekedés nem találkozott.
Üdvözlettel: