Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Mostanában többször előfordult a környezetemben, hogy egy fiatal külföldre ment tanulni vagy dolgozni. Ez szép is, jó is, először mindenki büszke és örül. De aztán, amikor a gyerek nem jön haza, magukba roskadva ülnek a szülők: ezt akartuk?
Néhány példa. Unokahúgom bekerült egy francia egyetemre. A lány olyan tehetséges és okos volt, hogy az egész család benne látta a jövő nagy reménységét. Kiválóan végezte az egyetemet, aztán az utolsó évben megismerkedett egy ottani férfival. Ma három gyerek anyja, háziaszszony és feleség. Ne értsen félre, nem becsülöm le az ilyen életet, de ha a sok megnyert tanulmányi versenyre, a csodálatos sikerekre és nem utolsósorban a szülei rengeteg pénzére gondolok, amit belefektettek lányuk jövőjébe, hát csalódást érzek. De ő legalább aránylag közel van, egy évben háromszor hazajön. De mit szóljon a barátnőm, akinek a fia Argentínába keveredett? Diploma után dolgozni ment Spanyolországba, s az ott megismert barátok hívására Dél-Amerikában kötött ki. Bár nem tekinti véglegesnek a letelepedését, de már odaköti a szerelem is. Jó, ha az anyja évente egyszer egy hétig látja. Vagy itt van a dunántúli kis faluban élő idős házaspár, amely minden erejét egyetlen, kései fiuk taníttatására áldozta. Zoli nagyon jó biológus lett, most már a harmadik évét tölti az egyik legjobb amerikai egyetem kutatójaként. A hetvenes éveik felé járó szülei azon sírdogálnak, hogy se unokájuk, se támaszuk nem lesz öregségükre. És a szomszéd lány? Az egyetem utolsó évét elhalasztva kiment Svájcba bébiszitternek, hogy a nyelvtudását fejlessze, és most már három éve ott lebzsel.
Higgye el, nem a világotlátást sajnálom ezektől a fiataloktól. De ijesztő számomra, hogy milyen könnyen maguk mögött tudnak hazát, szülőt, anyanyelvet. Hogy semmit nem óhajtanak visszaadni abból, amit kaptak. Az ingyen diplomáért, a szülői gondoskodásért és szeretetért, a felnevelésükért a viszonzás néhány futó telefon, e-mail vagy évente néhány nap látogatás?
Üdvözlettel: Mária

Kedves Mária!
Több gondolatával is egyetértek, de úgy gondolom, túl sötéten látja a helyzetet. Akik a rendszerváltozás előtt voltak fiatalok, diákok, nehezen tudják elképzelni, milyen az, amikor kinyílik az ember előtt a világ. Az ideális az lenne, ha minden fiatal körülnézhetne egy-két évig, aztán hazajönne és itt hasznosítaná, amit tanult, látott. De a valóságban egyesek gyorsan hazajönnek, mások csak később, és vannak, akik soha. Ez ellen nincs mit tenni.
A gyerekünk vendég a háznál, aki jön, aztán húsz év múlva kiröppen. Igaz, megpróbálhatjuk úgy nevelni, hogy saját magán kívül másokra is gondoljon. De ha menni akar, hadd menjen.
Üdvözlettel: