Megpróbáltatások naplója VI.

Szeptember 30., kedd
Beszélek az osztályfőnökkel. Úgy látja, Laura nagyon ügyesen kezeli a betegségét, nem él vissza a helyzetével. Ennek nagyon örülök, főleg annak, hogy az nem látszik, mennyi munka van emögött, mennyi telefon, sms – akár órán is. Hiába telt el ugyanis két hónap, mégis mindent megbeszél velem, mielőtt döntene – legyen szó inzulin beadásáról vagy étkezésről. Hiszen még csak tizenegy éves…

Október 1., szerda
Elkészül háztartástanon a sült hús görög salátával. Nagyon boldog és nagyvonalú: legközelebb olyat főzhetnek, amiből ő nem ehet. Majd csak megkóstolja.
Rebeka barátnője egyébként megkóstolja a diabetikus kókuszgolyót, és ízlik neki. Apró örömök, de nagyon fontosak az ő életében.

Október 2., csütörtök
Ismét egy példa, milyen figyelmesek is az emberek. Egy ismerős meséli, hogy ismer egy fiatal nőt, aki szintén gyerekkora óta cukorbeteg. Gyereket is szült, minden rendben, de természetesen megvakult. Ám attól még normálisan él… Segítség, mit mondjak erre?! Ha a te gyereked vakulna meg, attól még normálisan élne?!

Október 4., szombat
Fotózás Marcival. Nagy a zavar, amikor az inzulinbeadást fényképezi – vérzik és nagyon fáj a hasa. Véraláfutásos kis duzzanat nőtt a köldöke mellett, teljes a kétségbeesés. Sír, meg kell néznünk a könyvben, mi ilyenkor a teendő. A hétvége innentől kezdve a csomóról szól.

Október 7., kedd
Háziorvosunk – maga is diabéteszes – megnyugtatja, hogy a csomó nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik. Ahogy Laura pocija fölött suttognak, kívülállónak érzem magam. „Te mit reggelizel?” – kérdezi a lányom, és rögtön ott a következő kérdés: „Hogyan kell a karomba egyedül adni az inzulint?” Nézem, ahogy a doktor néni mutatja, és összeszorul a szívem. Most értem meg, hogy a lányom már közéjük tartozik. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. A világ néha olyan egyszerűen fekete és fehér. Vagyunk mi, én – az egészségesek. És vannak ők, ő – a diabéteszesek. Más világ. Sírnom kell megint, de valami megnyugvásfélét is érzek.

Október 19., vasárnap
Nyugalmas napok után egy kis izgalom: elszámolom a szénhidrátot, keveset kap ebédre. Hipózik, de már az uszodában vagyunk. Ennie kell, és várni egy kicsit, de megvadul, és nem érti, miért nem úszhat rögtön a csokievés után. A műsor főleg az ismerősöknek szól, ha ketten vagyunk, soha nem értetlenkedik, tiltakozik.