Tébolydától a klubéletig

Bár már a XVIII. század végén is felmerült az igény egy országos tébolyda felállítására, arra az 1850-es évekig várni kellett. Schwartzer Ferenc ekkor alapította meg Vácott a magán-elmegyógyintézetét – Őrülde néven. Ő volt a magyar tudományos elmekórtan megalapítója, ő adta ki az első magyar nyelvű elmegyógyászati tankönyvet is.

Ekkortájt még tébolydának vagy őrjintézetnek nevezték az elmegyógyintézeteket, az elmebetegeket kedélybajosoknak, a szociális fóbiát­ pedig emberiszonynak. 1791-ben egy kancellári rendeletben esett először szó egy országos tébolyda felállításáról, mégis 1857-ig kellett várni az első, Kolozsváron létesített állami intézet megépítésére, az első budapesti állami tébolyda pedig 1868-ban nyílt meg. Ez volt a Budapest-Lipótmezei Magyar Királyi Országos Tébolyda, a köznyelvben csak Lipótként elhíresült intézmény, amelyet 2007-ben zártak be. 

A következő fontos lépés az elmekórtani tanszék megalapítása volt 1882-ben, amely a magyar pszichiátria első jelentősebb alakjának, a pszichiátria egyetemi oktatásának elismertetéséért kitartóan harcoló Laufenauer Károlynak köszönhető. A tanszék a Rókus kórház betegeivel dolgozott egy korszerű gyógyításra teljesen alkalmatlan épületben, később pedig többször át is helyezték. Ekkorra világossá vált, hogy a tébolydák nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: ugyanis inkább csak őrizték, mint kezelték a betegeket. A minisztériu­mi döntéshozók végül az érvek előtt meghajolva elrendelték az Elme- és Idegkórtani Klinika építését. Laufenauer halála (1901) után tanítványa, Moravcsik Ernő Emil vezetésével indult a 200 beteg befogadására alkalmas intézet 1908-ban. 

A XX. századi magyarországi elmekórtan egyik jelentős személyiségeként elsősorban az érzékcsalódások belső mechanizmusával foglalkozó Moravcsik számtalan külföldi tanulmányúton járt, ahol megvizsgálta az elmebetegek elhelyezését, vizsgálatát és kezelését, és amikor itthon végre engedélyt kapott egy pszichiátriai klinika felépítésére, ezeket a tapasztalatokat mind felhasználta a tervezés során. 

A Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezte épület 160 beteg befogadására volt alkalmas, és kifejezetten az elme- és idegi kórképekben szenvedők ápolására jött lére. Moravcsik Ernő megteremtette a lehetőséget a betegek emberséges kezelésére: nem volt kényszerzubbony, az épületet pedig úgy tervezték meg, hogy szabadabban helyezhessék el őket. Az alapelv a kellemes tartózkodás lehetőségének a megteremtése volt, mivel sokan egész életüket az intézményben töltötték. Még a legnyugtalanabb pácienseket sem cellában, hanem szobákban helyezték el, igaz, törekedtek arra, hogy az épület hátsó traktusaiban ápolják őket. 

Az évek során az intézetnek olyan igazgatói voltak, mint Schaffer Károly, aki behozta az intézet falai közé az agykutatást. Ő többek között az idegrendszer elfajulásos betegségeivel foglalkozott, de ami még izgalmasabb: különleges tehetségek agyát is vizsgálta, valamint számtalan agymetszetet készített. Ezt ma már az MRI végzi. 

Az intézet nemzetközi hírnevét Nyírő Gyula szerezte meg, aki azon munkálkodott, hogy a klasszikus elmegyógyintézeteket általános kórházakká alakítsák, és végre megszűnjön az elmebetegséghez társuló társadalmi megbélyegzés.

A Balassa utcai épületben ma a Semmelweis Egyetem Pszichiát­riai és Pszichoterápiás Klinikája működik, ahol a vezetőség célkitűzése, hogy magas szakmai színvonalon, lelkiismeretesen és szeretettel lássák el a betegeket. A finanszírozási nehézségeket a szakértelem ellensúlyozza, a pszichoterápiás osztály magas színvonalon működik: a gyógyszeres keze­lés jól megfér a pszichoterápiákkal, néhány éve pedig a művészetterápiás kezelések is újraindultak. Az intézmény kutatásai kiterjednek a molekuláris biológiára, a DNS-ben is keresik a betegségek okait és rizikófaktorait. 
A Moravcsik-klinika leghíresebb lakója Csáth Géza író, orvos volt, aki itt adta be magának az első morfiuminjekciót, amire később tudatosan szokott rá, mert érdekelte a szer tudatmódosító hatása. Miután 1919-ben megölte a feleségét és öngyilkosságot próbált elkövetni, a szabadkai kórházba került, ahonnan gyalog szökve indult egykori munkahelyére, hogy segítséget kérjen a gyógyuláshoz. A klinikára már nem érkezett meg, elfogták a szerb katonák, Csáth pedig halálos adag ópiátot vett be. Korábbi kérése ellenére – hogy agyát, máját és szívét juttassák el a Moravcsik-klinikára – csak az agy jutott el a klinikáig, de a vizsgálat során kiderült, hogy későn, mert már felbomlottak az agysejtjei. Az író agyát végül 1919 szeptemberében temették el a klinika kertjében. 

Más művészeket is kezeltek itt. Megjárta a klinikát a bipoláris zavarban szenvedő Nemes Lampérth József festő, de Gulácsy Lajos festőművész is a klinika betegei közé tartozott. Az I. világháború után hatalmasodott el rajta a skizofrénia, ami alkotásain is meglátszott. 

Juhász Gyula depressziójából próbált itt kigyógyulni. A Magyar Hírlap 1929. december 5-i számában így írt erről: „A régi magyar végeken (…) tanárkodott tíz-egynéhány esztendőkig, amikor súlyosan megbetegedett és melankóliával a Mo­rav­csik-klinikára került.” A költő 1917-től vett részt a kezeléseken, melyekbe az ópiumkúra is beletartozott. Ennek hatására ugyan enyhültek a tünetei, ám élete végéig küzdött a depresszióval, sza­na­tó­rium­ról szanatóriumra járt, végül húsz évvel később öngyilkos lett.