Egy csendes járvány
A magányosság sokáig elsősorban lelki problémaként élt a köztudatban, az utóbbi évek kutatásai azonban egyre világosabban mutatják meg: a tartós elszigeteltség az agy és az egész szervezet működésére is komoly hatással van.
Kép: A különc magányos festőzseni, Csontváry Kosztka Tivadar
A magány láthatatlan betegség. Ma már nem csupán egyéni sorsprobléma, hanem globális közegészségügyi kérdés, amelyet a WHO is a kiemelt kockázati tényezők közé sorol. Világszerte minden harmadik felnőtt tapasztalja meg valamilyen formában, és különösen az idősek, a fiatal felnőttek, valamint az élethelyzetváltásokon átesők érintettek.
Egy friss, hosszú távú vizsgálat új megvilágításba helyezte a magány és az idegrendszeri hanyatlás kapcsolatát. A kutatásban több mint 2300, átlagosan 73 éves, demenciától mentes résztvevőt követtek nyomon tíz éven keresztül. A magányosságot kérdőívek segítségével mérték fel, és akkor tekintették jelenlévőnek, ha valaki legalább heti három napon át élte meg az elszigeteltség érzését. A résztvevők rendszeres kognitív teszteken és MRI-vizsgálatokon estek át. Az eredmények szerint a magányos emberek 22 százalékánál alakult ki demencia, míg a nem magányos csoportban ez az arány 13 százalék volt. A 60–79 év közötti magányos felnőttek körében háromszorosára nőtt a kognitív hanyatlás kockázata, és kimutathatóan kisebb agytérfogatot, valamint gyengébb végrehajtó funkciókat – például figyelmet, tervezést, emlékezést – mértek náluk.
Pozitív élmény is lehet
Vannak helyzetek, amikor a magány lehetőség arra, hogy az ember elmélyüljön saját gondolataiban és érzéseiben. Ez az önállóság és önreflexió megteremtésének az ideje lehet, ahol szárnyra kaphat a kreativitás. Sok művész és író számára a magány a termékeny alkotás terepe. A tudatosan választott magány, amikor valaki úgy dönt, hogy időt szán saját magára, szintén pozitív lehet. Általa megtanulhatjuk értékelni saját társaságunkat és önmagunk elfogadását. A magány pozitív élményként történő megélése azonban egyensúlyt igényel a személyes tér és a társas kapcsolódás között. Az egyedüllét időszakainak megtervezése, a kikapcsolódás és a feltöltődés céljából, hozzájárulhat a lelki jóléthez – írja a mindquest.hu. Azonban tisztában kell lenni azzal, hogy ha a magány túlzottan elmélyül, az károssá válhat. Az emberi kapcsolatok fenntartása és ápolása elengedhetetlen az egészséges lelkiállapot megőrzéséhez.
Ahhoz azonban, hogy megértsük a jelenséget, fontos tisztázni: a magány nem azonos az egyedülléttel. Az egyedüllét lehet tudatosan választott, akár feltöltő állapot is, míg a magány egy belső hiányérzet, amely akkor is jelen lehet, ha sok ember vesz körül bennünket. A magány a kapcsolatok minőségéről szól, nem azok számáról. Gyakran akkor alakul ki, amikor hiányzik az érzelmi biztonság, az őszinte megértés és a valódi kapcsolódás érzése.
A szakirodalom két fő típust különböztet meg: érzelmi és társadalmi magányt. Az érzelmi magány a mély, intim kapcsolatok hiányából fakad, gyakran gyermekkori kötődési mintákra vezethető vissza, és szorosan összefügghet depresszióval, szorongással. A társadalmi magány ezzel szemben inkább élethelyzeti változásokhoz – költözéshez, munkahelyváltáshoz, nyugdíjazáshoz – kapcsolódik, és a közösséghez tartozás hiányát jelenti. Nemek és életkor szerint is különbségek figyelhetők meg: a nőknél gyakoribb az érzelmi, a férfiaknál a társadalmi magány, míg a fiatalokat és az időseket inkább az érzelmi elszigeteltség veszélyezteti – írja a WEBbeteg.
A krónikussá váló magány komoly mentális és fizikai következményekkel járhat. Fokozza a stresszt, gyengíti az immunrendszert, növeli a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát, és összefüggésbe hozható a korai halálozással is. Különösen veszélyeztetettek azok, akik idős korukban hirtelen veszítik el korábbi társas hálójukat, például egy házastárs halála után.
A jó hír az, hogy a magány nem sorscsapás, és sok esetben enyhíthető. A társas kapcsolatok ápolása valódi „agyvédő” tényező: már napi néhány perc beszélgetés, egy közös tevékenység vagy egy telefonhívás is számít. A társadalmi magány jól kezelhető közösségi programokkal, önkéntességgel, viselkedésaktiváló módszerekkel, míg az érzelmi magány gyakran mélyebb önismereti munkát, terápiát igényel. A felismerés kulcsfontosságú, hiszen a magány sokszor csendben van jelen – akár egy zsúfolt szobában is. Ha időben észrevesszük, nemcsak az egyén életminősége javulhat, hanem hosszú távon az egész társadalom egészsége is.
Az internet bűvkörében
Bár a közösségi média azt az érzetet keltheti, hogy kapcsolatban vagyunk másokkal, az nem feltétlenül csökkenti a magány érzését. Egy hat hónapon át tartó kutatás közel 1400 ember valós böngészési adatait és kérdőíves válaszait elemezte, és kiderült: a magukat magányosnak vallott felhasználók más mintázatot mutatnak, mint a nem magányosak.
Asztali gépen rövidebb ideig böngésznek, de naponta többször térnek vissza gyors ellenőrzésekre, mobilon pedig gyakrabban osztanak meg tartalmakat, üzennek és használnak ismerkedős alkalmazásokat, jellemzően hosszabb ideig. Ez arra utal, hogy nem a kapcsolódás mélysége, hanem az aktivitás gyakorisága és mennyisége dominál. A magányos emberek mintha egyik felületről a másikra „ugrálnának”, keresve a hiány enyhítését, sikertelenül – olvasható a divany.hu cikkében.
Fontos, hogy ez az összefüggés kifejezetten a közösségi médiára jellemző: más online tevékenységeknél nem jelent meg. A tanulmány hangsúlyozza, hogy a társas kapcsolatok minőségét nem a posztok száma vagy az ismerősök mennyisége, hanem az interakciók jellege határozza meg. A közösségi média önmagában nem oldja meg a magányt, sőt bizonyos használati minták akár fenn is tarthatják azt.
