Egy hét hordaléka

Az kapjon csak családi pótlékot, akinek valóban szüksége van rá gyermekei neveléséhez? A terv szépen hangzik – elméletileg. Hiszen miért kapjanak családi pótlékot… de kik is? A jól menő vállalkozók? A bankárok? A felső néhány százalék? Ők valóban tudják nélkülözni. De ugye nem úgy gondolják a döntéshozók, hogy a határt valahol a középosztály alján húzzák meg, mindenki mástól pedig megvonják a pénzt? Mert akkor nem tesznek egyebet, mint olyan százezreket, ha nem milliókat szegényítenek tovább, akik egyik hónapról a másikra élnek, s a költségvetésükben igen fontos szerepet játszik az a tíz-húszezer forint is, amit családi pótlék címen kapnak. És még valami: ugye ismét feltételhez kötik a pótlék kifizetését? Nevezetesen ahhoz, hogy a gyerek járjon iskolába. Hiszen, gondolom, arról nincs vita, hogy a gyerekeknek ez az érdekük. Márpedig a családi pótlék éppen őmiattuk adódik.

Vonjanak össze önkormányzatokat? Megint csak szépen hangzik – papíron. Hiszen miért végezzenek olyan munkát ketten, amihez egy kéz – fej – is elegendő? Különösen igaz ez a képviselő-testületekre. Mert magasztos dolog az, hogy minél többen vegyenek részt a döntésekben – legszebb az volna, ha összegyűlnének a népek, s mindent közösen tanácskoznának meg –, ám ez, amellett, hogy kivitelezhetetlen, igen sok pénzbe kerül. Márpedig a képviselő-testületek tiszteletdíja nem kis összeg. Vélem, sokan gondolják ezt hozzám hasonlóan, ám hozzáteszik: és mi a helyzet a legnagyobb képviselő-testülettel, nevezetesen az országgyűléssel? Évek óta tervezik a megkurtítását, ám a pártok csak nem tudnak megegyezni róla. Nem az elvről, hanem hogy melyik választókerületeket vonják össze. Ha saját magukon példát mutatnának, biztosan könnyebben elfogadnák a döntéseiket azok, akiknek a sorsáról ők határoznak.

De nemcsak takarékoskodni akar az állam, hanem nagyobb bevételre is áhítozik. Egyebek mellett erre találták ki a számlalottót. Kérjen a polgár számlát, s jutalmul részt vehet azon a sorsoláson, ahol egymillió ütheti a markát. Kíváncsi vagyok az ötlet sikerére. Amíg erről megérkeznek a hírek, addig is kérdezném: na és, mi volna, ha csökkentené az állam a szolgáltatások adóját?  Mert mi is történik akkor, amikor például valaki fel akarja újíttatni a lakását? A mester kalkulál, majd kijelenti, hogy, mondjuk, a végösszeg egymillió – számla nélkül. Számlával egymillió-kétszázezer. Mert ugyebár az áfa húsz százalék, s ha számlát ad, akkor ezt neki be kell fizetnie. Ha tehát áfacsökkentéssel kötnék össze a számlalottót, akkor sikeresebb lehetne. Hiszen a kevesebbről adott számlát a polgár esetleg már kikövetelné, s beküldené, mert nyerni mindenki szeret. Ezáltal több számla születne, a bár csökkenne az áfabevétel, növekednének az egyéb befizetett adók, járulékok. Európában így csinálják, s állítólag bevált. Nem kellene követnünk a példájukat?

Miközben pedig a többség a világban azon agyal, miképpen tudná túlélni a válságot, növekvő számú kisebbség megadja magát, s úgy gondolja, legjobb lesz, ha inkább kilép belőle. Dunaújvárosban az ünnepek alatt tucatnyian kíséreltek meg öngyilkosságot – szerencsére valamennyien eredménytelenül. Az ilyesmire azt szokták mondani, hogy valójában nem is akartak meghalni, csupán figyelmeztették a környezetüket. Lehetséges, hogy nem volt komoly a szándékuk, ám az bizonyos, hogy nagy bajban voltak. Lehet, hogy a munkahelyüket veszítették el – vagy csak a réme fenyegetett –, lehet, hogy a tartalékaik fogytak el. S lehet, hogy csupán egy jó szóra vágytak, biztatásra, hogy nem minden reménytelen. Figyeljünk hát oda azokra, akik nehezebben viselik a mostani napokat. Mert a válságok előbb vagy utóbb elmúlnak, az eldobott életet viszont nem lehet visszahozni.