Egy hét hordaléka

Két közelmúltbeli beszélgetés is eszembe jut időről időre, s bizony mindkettő elszomorít. Az ország két végében váltottam szót a kislétai gyilkosságot követően a társadalmi ranglétra különböző helyét elfoglaló személyekkel. Egyikük egy ózdi portás, aki kerek perec kijelentette, hogy akárki gyilkolja is a cigányokat, jól teszi. Most használhatnék hatásos fordulatokat, miszerint nem kaptam levegőt felháborodásomban, meg ilyesmit, de nem teszem, mert nem értek meglepetésként a szavai. Számítottam rá, hogy a szörnyű sorozatot nem mindenki ítéli el az országban. Inkább rákérdeztem hát, hogy miért gondolja így, mire a szokásos sztereotípiákkal hozakodott elő, miszerint túl sok közöttük a bűnöző, meg hogy a magyarok nyakán élősködnek. Igyekeztem meggyőzni, hogy az említett indokai egyrészt elnagyoltak, megoldásuk pedig a bűnüldözők, illetve a szociális elosztórendszer alakítóinak a feladata, nem pedig saját maguk által felkent „igazságosztó” gyilkosoké. A férfi némi gúnnyal az arcán hallgatta érvelésemet, majd megkérdezte: Maga cigánypárti? Már ekkor be kellett volna látnom, hogy reménytelen vállalkozás meggyőznöm bármiről is, de azért még igyekeztem védeni a bástyáimat: emberéletek kioltásának elítélése nem lehet cigánypártiság vagy cigányellenesség kérdése. A második diskurzus talán még ennél is elgondolkodtatóbb, mert egy középosztályhoz tartozó férfival beszélgettem a sorozatgyilkosságról. Egy vélhetően cigányok által elkövetett bűncselekményről beszélgettünk, mire kijelentette, hogy az utóbbi időben azért elnyerik a büntetésüket, lám Kislétán is... Figyelmeztettem, hogy nem az az asszony, s nem a tizenhárom éves lánya a szóba jöhető tettes, mire hirtelen elhallgatott, s témát váltott, mintha csak megijedt volna, hogy olyasvalakit avatott a gondolataiba, aki nem osztja a véleményét. A két beszélgetés azért is lehangoló számomra, mert nemcsak azt fejezi ki, hogy két magyar ember értékrendje alapjaiban különbözik a számomra elfogadható felfogástól, hanem azért is, mert félek, sokan osztják a véleményüket. Azt a véleményt, ami az egyes embert nem a cselekedetei, szavai, mulasztásai alapján ítéli meg, hanem származása szerint. Ez pedig nem más, mint a fajelméletre alapozott gondolkodás, amit meggyőződésem szerint minden jóérzésű ember elítél, legyen akár jobb- vagy baloldali, ateista vagy keresztény, konzervatív vagy liberális. A mérték e kérdésben ugyanis nem a politikai vagy világnézeti meggyőződés – hanem az emberség.

A sorozatgyilkosok bűneit a társadalom többsége azért szerencsére elítéli – szemben a közlekedési szabályok ellen vétőkével. Annál is inkább, mert ebbe időnként mindenki beleesik, legyen akár gyalogos, kerékpáros vagy autós. Sőt, autósként cinkosai is vagyunk egymásnak, már csak azáltal is, hogy a reflektor villanásával jelezzük a sebességmérő autó közelségét. Igaz, azt sem értem, hogy a közlekedésre felügyelő rendőrség miért adja ki, éppen hol tartanak ellenőrzést. A közlekedési vétség tekintetében tehát elnézőek vagyunk egymással, pedig ez is emberéleteket követelhet, s szintén ártatlanokét. Az utóbbi években ugyan javultak a statisztikák – ám amíg egyetlen élet is kioltódik, akárcsak figyelmetlenség miatt is, az is több, mint amennyi elfogadható. Ezért is figyelemre méltó a franciaországi kezdeményezés, ahol négyszáz, jelzés nélküli autóban ülő rendőr figyeli az utakat, s szűri ki azokat a szabálytalankodókat, akik egyébként a járőr autóját észlelve bizonyára nem vétenének a KRESZ ellen – egészen addig, amíg látókörön kívül nem éreznék magukat. Képzelem a felzúdulást, ha Magyarországon készülnének bevezetni a kezdeményezést. Legalább akkorának vélem, mint amikor bereteszelődött az a kiskapu, amelyen keresztül a rokonra mint elkövetőre hivatkozva lehetett elosonni a büntetés elől. Ahogy akkor, úgy most is bizonyára a személyiségi jogokra hivatkoznának – mintha ugyan az emberélet ennél nem volna előbbre való.